Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2013. február 1., péntek

Egy dús élet

Szombaton, 82 éves korában elhunyt dr. Hegedűs Lóránt püspök, a Magyar Református Egyház Zsinatának korábbi lelkészi elnöke. A tragikus hír csak kevesek számára képes visszaadni az egyetemes magyarságot ért veszteséget.

Abban a szerencsében lehetett részem, hogy a Lónyay Utcai Református Gimnázium diákjaként, illetve édesapám egyházi szerepvállalása miatt személyesen is ismerhettem a néhai egyházfőt, aki a rendszerváltozás után tizenkét éven keresztül a Dunamelléki Egyházkerület püspökeként, illetve hat éven át zsinati elnökként rendkívüli elkötelezettséggel, egyedülálló tudással és a fiatalokat meghazudtoló munkabírással vett részt a református egyház kommunista diktatúra utáni újjáépítésében.

Küldetéses ember volt, aki pontosan látta, hogy a diktatúra vége nem kevesebb és könnyebb, hanem több és nehezebb feladatot tartogat az egyházak és így a reformátusok számára, mint amennyi a kommunizmus alatt eltűrt hitélet enntartásához elegendő volt. Ő, aki Ravasz László segédlelkészeként 1956-ban megkondította a Kálvin téri templom harangját, hogy azután a szocialista önkény büntetésből lelkészi szolgálatra évtizedekre a fővárostól több száz kilométerre száműzze, pontosan érezte, hogy ahol a rendszerváltozást követő évek kegyelmi pillanataiban nem sikerül visszaszerezni a diktatúra által elvett oktatási és szociális intézményeket, ott évtizedekre veszítjük el a lehetőségét a lelki megújuláshoz elengedhetetlen egyházi közfeladat-ellátásnak. Az újraindult egyházi alap- és középfokú oktatás, a Károli-egyetem, az egyházi fenntartású kórházak és szociális intézmények hasonló számban soha nem nyitották volna meg, illetve újra a kapuikat az ő állhatatos küzdelme, végtelen hite és kitartása nélkül.

Gulyás Gergely megemlékezését a Magyar Nemzet hétfői számában olvashatja.
(Magyar Nemzet, 2013. január 28.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ti urak

Kondor Katalin Ti urak, ott, a magasságos Európai Parlamentben, nem szégyellitek magatokat? Foglalkoztok-e egyáltalán a titeket az álságos u...