Dicstelen távozás

Már rég nem várták ennyien, hogy egy magyar jegybankelnök mandátuma lejárjon. Bár nem sok van hátra Simor András márciusi távozásáig, számára mégis túl hosszúnak tűnhetnek a napok mostanság.

Az Állami Számvevőszék történetében először vette a bátorságot, hogy a függetlenségét pajzsként maga elé tartó nemzeti bankot végre valóban megvizsgálja. És nem csak azt, hogy mennyit költöttek toalettpapírra – azt az eddigi tüzetes ellenőrzések már megtették. Hanem hogy hatáskörüket túllépve miként sáfárkodtak a rájuk bízott vagyonnal és a bankok üzleti titkaival. Úgy tűnik, Simor András még nehezen emészti az új rendszert, mert a számvevőszéki jelentéshez mellékelt magyarázkodása hosszabbra sikeredett, mint maga a jelentés. Simor András „szakmai” válaszában öt oldalon keresztül értekezett például egy 52 625 forintos létra beszerzéséről.

Nem vicc: a magyar jegybank elnöke két alkalmazottja, bizonyos Zoli és Jutka hosszas levelezését tartotta fontosnak megosztani a számvevőkkel és a közvéleménnyel, amelyből megtudhattuk, milyen aggodalmakat okozott, hogy a padláskijárónál eltört létra helyett pontosan milyet szerezzenek be. Mekkora legyen az új létra, mikor hozzák és hová tegyék, hány méterre tolható ki, és mennyire kitámasztható. Többek között ezt fűzte hozzá Simor András ahhoz a számvevőszéki jelentéshez, amely állítja: a jegybank 2008-tól 2010-ig üzleti titkokat adott át naponta a Nemzetközi Valutaalapnak a hét legnagyobb kereskedelmi bankról – köztük az ebben az időszakban több spekulációs támadást elszenvedett OTP-ről.

Az MNB az érintett bankok előzetes hozzájárulása nélkül juttatott ki információt Washingtonba a pénzintézetek aktuális devizahelyzetéről és a devizaügyleteiről. Bár Simor András szerint szóban (!) egyeztettek az üzleti titkok kiadásáról, egy biztos: előzetes felhatalmazást bizonyító dokumentumot nem találtak a számvevők. Nehéz is elképzelni, amint a külföldi óriásbankok osztrák, belga, német vezetői csak úgy rábólintanak arra, hogy a leányvállalataik és az anyacég közötti pénzáramlást nyomon követő napi adatokat kiadhassák egy harmadik félnek.

Ilyen adatszolgáltatási kötelezettség ráadásul az IMF-fel 2008-ban kötött szerződésben nem is szerepel, sőt a valutaalap alapokmányában is hiába keresnénk. A magyar jogszabályok szerint pedig csak rendkívüli esetben juttathattak volna el ilyen adatokat – de csak a nemzetgazdasági miniszternek.

Mi végre hát ez a szolgai lojalitás az IMF felé? És ha mindez megtörténhetett, milyen okot keressünk amögött, hogy öt év alatt a magas alapkamat miatt ezermilliárd forintot fizetett ki a jegybank kamatként főleg a kereskedelmi bankoknak? Az a jegybank, melynek tartalékait 2007-ben és 2010-ben is fel kellett tölteni, és idén akár 150 milliárd forint is lehet ez a kötelezettség. Joggal tették fel már sokan a kérdést: kinek a jegybankja az MNB, a valutaalapé vagy a magyar államé? Meddig lehet a függetlenség mögé bújni, amikor egy ország gazdasága a tét?

A jegybank most távozó vezetésének hozzáállását mutatja, hogy az adófizetők pénzén működtetett intézetben saját maguk döntöttek arról, hogy a kereskedelmi bankok bérszintjét alkalmazzák, de – a számvevők szerint – még ezt is túllépték. És nem tévednek: ez ugyanaz a Simor András, aki korábban 2000 milliárd forintos megszorítást javasolt, sokallva az állam szociális kiadásait, „kifelejtett” 900 milliót a vagyonnyilatkozatából, majd nyolcmillió forintos havibéréért (szerinte az MNB függetlenségért) küzdött a nemzetközi nyilvánosság előtt. Egy olyan MSZP-tag segítségével, aki Gyurcsány Ferenc stratégiai főtanácsadójaként is jeleskedett, és akinek jegybanki javadalmazásából havonta akár 50 létrát is vehetett volna venni.

Még nem tudni, a jelenlegi vezetés dicstelen távozása után kire marad a romeltakarítás, de nem lesz könnyű a feladata.

(Szabó Anna - Magyar Nemzet, 2013. február 15.)