Mit hoz majd a kígyó éve?

Bogár László- 2013. január 4., péntek

Kettőezer-tizenhárom a kínai horoszkóp szerint a kígyó éve. Az Economist című globális üzleti folyóirat összeállítása alapján az elmúlt évszázad során a kígyóval jelképezhető évek a lehető legrosszabb, leginkább vészterhes időszakok közé tartoztak. Nem feltétlenül hitelt adva ezeknek a jóslatoknak, számos jel utal arra, hogy az előttünk álló év sem fogja feltétlenül javítani az ezzel kapcsolatos statisztikát. Az emberiség előtt tornyosuló súlyos fenyegetések egyike sem látszik egyhamar megoldhatónak. A most már ötödik éve tartó globális válságörvénylések a 2009-es mélypont után, úgy tűnt, csillapodnak, de azóta újra és újra kiderül, hogy a válságnak nemcsak, hogy nincs vége, de újabb sötét terek nyílnak meg előttünk. A következőkben arra tennék kísérletet, hogy, ahogyan azt az elmúlt év során is tettem az itt megjelent írásaimban, megpróbáljam összefoglalni azokat a kritikus pontokat, amelyek feltehetőleg fő okait képezik ennek a mind fenyegetőbb helyzetnek. A válság rendszerelméleti meghatározása szerint egy komplex társadalmi rendszer akkor kerül krízishelyzetbe, ha a benne felmerülő kérdések, kihívások száma és/vagy ereje gyorsabban növekszik, mint az erre adott/adható válaszoké. Vagyis, amikor a rendszerben növekvő alkalmazkodási feszültség keletkezik, és ez egy idő után azért válik rendkívül veszélyessé, mert az egymásra torlódó megválaszolatlan kérdések/kihívások olyan mértékben bénítják meg az egész rendszert, hogy a teljes összeomlásnak egyre kevesebb alternatívája marad. Minden ellenkező híreszteléssel szemben a „világtársadalom” mint rendszer, egyre gyorsuló ütemben halad ebbe az irányba. És ennek a fő oka az, hogy a világot valóságosan irányító szuperstruktúra, amelynek a választ meg kellene adnia, hisz ő a „világ ura”, elsősorban azzal van elfoglalva, hogy saját létezését minél hatékonyabban tagadja le. Márpedig aki nincs, attól értelemszerűen semmi sem várható el. Sajnos a világ most, 2013 elején sem mutatja semmi jelét annak, hogy ebből az egyre végzetesebbnek látszó csapdából kikeveredjen. Orbán Viktor tehát a 2013-as évértékelő beszédét is kezdhetné nyugodtan ugyanazzal a fordulattal, mint amellyel a 2012-est. Vagyis, hogy: „Megkérdeztem a feleségemet, miről beszéljek, azt mondta, mondj el mindent. No, abból baj lesz, válaszoltam neki.” A világ semmit sem változott, sőt ebből a szempontból a helyzet egyértelműen rosszabb lett, és a dolgok „nevén nevezésének”, a „mindent elmondásnak” az esélyei folyamatosan romlanak. A világot irányító globális szuperstruktúra éppen a láthatatlanságánál fogva, illetve azt folyamatosan kihasználva, továbbra is mértéktelenül kifosztja a világ minden lokális alrendszerét, így mintha a világ minden anyagi és szimbolikus értéke egy gigantikus pénzügyi fekete lyukban tűnne el a mindenütt egyre növekvő megszorítások nyomán.
A jövő egyik döntő fontosságú kérdése az anyagmegmaradás törvénye alapján éppen ezért elsősorban az, hogy mikor és hol jön majd létre az a gyaníthatóan szintén gigantikus „fehér lyuk” amelyen keresztül majd előtör ez a felfoghatatlan pénztömeg. Hisz a pénz attól, hogy „pihen” valahol, nem fog hasznot hozni gazdái­nak. A megszorítás valójában nem más, mint a lokális társadalmak költségvetési rendszerei belső szerkezetének egyre brutálisabb átalakítása. Ennek az átalakításnak, elegánsan szólva „szerkezeti reformnak” a lényege pedig az, hogy a „bennszülöttek” ön-újratermelési rendszereinek fenntartását szolgáló összegek egyre nagyobb hányadát a kamat és profitszivattyúkon keresztül kiszívják az adott lokalitásból. Tragikomikus módon ez most már arra az Amerikai Egyesült Államok elnevezésű nemzetállamszerű „lokalitásra” is igaz, amelynek államadóssága békeidőben elképzelhetetlen szintre emelkedett, aránya a GDP száz százalékát is meghaladja már. (Persze az sem zárható ki, hogy a békeidő csak látszat, és valójában permanens globális háború részesei vagyunk, csak nem látjuk még, hogy megváltozott a háborúk természete.) Vagyis ez a világot a kezében tartó szuperstruktúra még a saját birodalmi központjának „állványzatául” szolgáló helyi társadalmat, vagyis Amerikát is ugyanolyan kíméletlen brutalitással fosztja ki, mint a világ más lokalitásait. Még arra sincs tekintettel, hogy ennek a lokalitásnak a költségvetése valójában amiatt halmozott fel ilyen súlyos deficiteket, illetve államadósságot, mert a birodalom roppant méretű globális „rendészeti” költségeit is neki kell állnia. Azt már talán nem is kell különösebben hangsúlyozni, hogy a birodalom most már egész Európát egyetlen bezúzandó lokalitásként kezeli. Az euró ellen folytatott háború lényege éppen az, hogy a birodalmi pénzfegyverként működtetett dollár megőrizhesse domináns tartalékvaluta szerepét, így az impérium továbbra is tetszés szerint inflálhassa el a világ országainak döntő többségében felhalmozott több tízezermilliárd dollárt. Európa uralmi struktúrái egyelőre katasztrofálisan rossz válaszokat próbálnak adni erre a kihívásra. Mindez kézenfekvő következménye annak, hogy képtelenek a „dolgok néven nevezésére” is. Ezért aztán föderatív reformjaik valójában csak a birodalmi kifosztó mechanizmusokat teszik majd még hatékonyabbá. Nos, nagyjából ezek azok a főbb globális örvénylések, amelyek között kellene hajóznia a Magyarország nevű kifosztott lokalitásnak és elgyötört népének. Azt aligha remélhetjük, hogy a birodalom nyomása enyhülni fog. Amit tehetünk, az csupán annyi, hogy a még megmaradt anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi energiáinkat minden eddiginél nagyobb gonddal próbáljuk megóvni, várván a jobb időket.