Álláspont
Mondom, nem olyan egyszerű egy polgári lap szakmai irányítása, amikor – remélem, egy picit a mi működésünk miatt is – a Gyurcsány and Bajnai Co.-t egy időre kivonták a forgalomból. Ilyenkor óhatatlanul kevesebb a téma, elmaradnak az igazán szaftos botrányok, miért is írnánk meg, ott a hajmeresztően bátor Népszabadság és az áthatóan intelligens Népszava, övék a pálya, mi most figyelgetünk pár évig.
S ekkor, amikor az érdeklődés lankad, a publicistáink naponta vért izzadnak, amikor letaglóznak bennünket a hétköznapok, és felsejlik a tiszteletreméltóság veszélye, nos, akkor feltűnnek a túloldal önkéntes marketingesei. Jönnek, és kirántanak bennünket a bajból, felemelnek, megmutatnak, kikiáltanak, középpontba helyeznek.
Annak idején Gyurcsány üzent hadat lapunknak, az eredmény: több ezer új előfizetés, országos ismertség. Most kipécézték Bayer Zsolt írását, három kerek napig zajongtak, ahogyan szoktak. Az eredmény: bennünket támogató mailek, levelek, telefonhívások százai, ezrei. Szó szerint nem tudjuk megválaszolni a gratulációkat, Zsolt pedig valósággal bujdosik a rászakadt szeretetözön elől.
Ha a túloldalnak csak sejtése lett volna arról, micsoda erőket hoz működésbe, ha a zsigeri indulat helyett a józan eszére hallgat, soha nem kezd boszorkányüldözést.
Miért? Roppant egyszerű. Olvasóink nem ostobák: pontosan tudják, hogy a becsületes emberek, a társadalmi többség oldalán állunk. Andrassew Iván, Bolgár György, a Hvg.hu, a szegény, megbolondult Balavány Gyuri és a többiek pedig addig-addig forgolódtak, amíg a gyilkosokkal árulnak egy gyékényen.
A valóságos életben élőknek ugyanis mondhatnak bármit: késsel hadonászó csimpánzokkal nem szokott az ember parolázni. Ők sem. Abban a pillanatban, amikor újdonsült cimboráik csemetéje ülne az ő gyerekük mellé az iskolapadba, lenne nagy jajveszékelés (ilyesmi persze nem fordulhat elő, hiszen bár fenemód nagy humanisták, leginkább önmagukért rajonganak).
Elmúltak már a kilencvenes évek, hatástalanok a régi trükkök, receptek a baloldalon. Ma már nem ők tematizálnak. Fogcsikorgatva, de el kell tűrniük, hogy a magyar nemzeti oldal sajtója mindenütt elérhető, olvasható, nézhető. Az utca is a miénk. Nézzék meg Bajnaiék nagy visszatérését: minden követ megmozgattak, és végül tizedannyian sem voltak, mint az első békemeneten. A kilencvenes években magyar emberek milliói hitték el, hogy a chartás, szalagos mozgalom jót akar nekik. Most pedig a minap idejött az épületünk elé tizenhárom borzas fejű gyerek, kiabált egy kicsit, pózolt a kameráknak, aztán hazament müzlit enni anyucival, akivel nyugdíjas koráig együtt lakik majd. A tizenhármak hazamentek élettársukhoz, a számítógéphez, felkapcsolódtak, és nagyot lélegeztek, mert csak az ő nyomorult kis virtuális világukban, a névtelen mocskolódás és rágalmazás birodalmában járnak-kelnek magabiztosan.
Még a plakátjaikat sem vitték magukkal. Idehordtuk a szobámba, most is a feliratokat nézegetem Auschwitzról, Pol Potról. Egy letűnő korszak letűnő nyelvezetét, frazeológiáját freccsentette rá a szektás indulat ezekre a papírokra. Arra gondolok, hogy milyen boldog ország lennénk, ha nemzetközi csőcselékből legalább egy közepesen becstelen jutott volna nekünk, mint a románoknak, szlovákoknak, lengyeleknek. De ha nem, hát nem. Felőlem elférnek, csak ne kelljen főznöm rájuk.
Mi, hírlaposok köszönjük barátaink, olvasóink támogatását. Voltak, vannak és lehetnek nehéz helyzetek, de maradunk a helyünkön. Ha valamiben, ebben biztosak lehetnek. Kemény esztendőnk lesz, de állunk elébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése