- 2013. január 8., kedd
Álláspont
Többször
leírtuk már a Magyar Hírlapban, hogy a magyar vidék és mezőgazdaság
megmentése nem a pártokráciától függ. Ebben az országban akkor is magyar
gazdáknak kell élniük, termelniük, amikor a mai pártokat, ideológiákat
már messze fújta a szél. A hazai termékek támogatása éppen ezért nem
szorítható semmiféle politikai kategóriába: aki felelősséget érez a
hazája jövőjéért, annak magyar árut kell vásárolnia. Ennyire egyszerű.
Csakhogy itt van nekünk a Gyulai Húskombinát, a maga ötmilliárdos vagy még annál is nagyobb adósságával. Nagyszerű hír, amely szerint új önkormányzati céget hoznak létre, és megmentik a munkahelyeket. De vajon hogyan keletkezett a sokmilliárdos hiány? Ki a felelős büntetőjogi és erkölcsi értelemben?
Ebben az országban, ahol minden oldalról lapáttal hányják ki a pénzt offshore cégekbe, talán illetlenség feltenni a kérdést. Rögtön falakba ütközünk, hiszen az intézményesített lopásnak éppen az a lényege, hogy mindenki részt vesz benne. Elismerem, akadnak önfeláldozó emberek, de mégsem az ő hangjukat hallani. Ráadásul aki éppen nem lop, mert hátratessékelték, alig várja, hogy végre sorra kerüljön. Miért van ez így? Azért, mert a közösség ügyei iránt felelősséget érzők jobbára csak locsognak, a gyakorlati érzékük nulla, a közvagyon eltüntetésében jeleskedőknek viszont nincsenek aggályaik, és van annyi eszük, hogy amíg emezek nyilvánosan hirdetik az igét, degeszre keressék magukat. Így aztán előállhat az a helyzet, amit utoljára a Kelet-indiai Társaság tartott üdvös megoldásnak: a bennszülöttek teljes gazdasági kifosztása.
A Gyulai Húskombinátnak nem voltak megyei beszállítói.
Ez éppen olyan, mintha a bordeaux-i bor alapanyaga Chiléből származna, aztán szépen áttöltögetnék díszes palackokba, és azzal szédítenék a világot, hogy helyi terméket árulnak.
Legyünk őszinték: a Gyulai Húskombinátot nem pusztán kifosztották, de a mögötte álló várost, régiót, a termelőket, gazdákat is tönkretették. A pénz pedig már biztos helyen van, és soha nem tér vissza a származási helyére.
Tartok tőle, hogy az ország morális állapotának, gazdasági beágyazottságának megváltoztatása nem egyszerű feladat, de azt ne mondjuk, hogy teljesen kiszolgáltatottak vagyunk.
Merőben más volna ugyanis a helyzet, ha az emberek – a sok elméleti kinyilatkoztatás helyett – maguk vennék kezükbe a sorsukat. Már sokszor leírtuk: vásárolj magyar árut! A Tescóba, Auchanba, Lidlbe és a többibe csak akkor térjen be az ember, ha magyar termelőtől nem kapja meg a kívánt árut. Semmi kivetnivalót nem látok abban, ha tonhalpástétomot vagy parmezán sajtot vásárolunk, de paprikáért, mézért, húsért egyetlen fillért is kiadni ezekben, amíg egyetlen magyar zöldséges, gazda is bezárja a boltját – becsületbeli kérdés.
Már hallom az ellenvetést, hogy a fenti láncokban is tartanak magyar árut. Csakhogy a következmények nélküli országban, ahol néhány milliós bírságokkal szokás megúszni, ha egerek rágják szét a készletet és pultra kerül a megrothadt parizer, finoman szólva is inog a szavahihetőség.
Bárhol lakjunk is, a környezetünkben akad őstermelő. Vegyük a fáradságot és járjunk utána, hol tudunk friss tejet, minőségi kenyeret, normális kolbászt, szalámit vásárolni! És senki ne higgye, hogy költségekbe verjük magunkat: alaposan meglepődnénk, ha egy tescós kaland árát összehasonlítanánk a piaci bevásárlás végösszegével.
Abban a pillanatban, amikor ez a fajta alternatív fogyasztás elterjed, amikor követendő példa, sőt divat lesz, a korrupcióban tocsogó országos és helyi politikának valamit kezdenie kell a helyzettel. Annál is inkább, mert a helyi termelőktől, helyi alapanyagból, helyi tudással, helyi emberek által előállított árucikkek értékesítése üzletnek sem rossz. Mert valljuk be, a sokat emlegetett magyar bolthálózatot nem elég létrehozni, „látszania” is kell az ország sok-sok településén, ha azt akarjuk, hogy az emberek ténylegesen választhassanak, hol költik el a pénzüket.
Olyan természeti adottságaink vannak, hogy máshol összetennék a kezüket, és sűrűn hálálkodnának a Teremtőnek… Mi pedig nem tudunk egyről a kettőre jutni. Pedig egy-egy vásáron, kiállításon világosan megmutatkozik a magyar ember vállalkozó kedve, kreativitása, tudása.
Erre építhetünk, és végre keressük fel a másik magyar embert, tőle vásároljunk, ne külföldiektől.
Csakhogy itt van nekünk a Gyulai Húskombinát, a maga ötmilliárdos vagy még annál is nagyobb adósságával. Nagyszerű hír, amely szerint új önkormányzati céget hoznak létre, és megmentik a munkahelyeket. De vajon hogyan keletkezett a sokmilliárdos hiány? Ki a felelős büntetőjogi és erkölcsi értelemben?
Ebben az országban, ahol minden oldalról lapáttal hányják ki a pénzt offshore cégekbe, talán illetlenség feltenni a kérdést. Rögtön falakba ütközünk, hiszen az intézményesített lopásnak éppen az a lényege, hogy mindenki részt vesz benne. Elismerem, akadnak önfeláldozó emberek, de mégsem az ő hangjukat hallani. Ráadásul aki éppen nem lop, mert hátratessékelték, alig várja, hogy végre sorra kerüljön. Miért van ez így? Azért, mert a közösség ügyei iránt felelősséget érzők jobbára csak locsognak, a gyakorlati érzékük nulla, a közvagyon eltüntetésében jeleskedőknek viszont nincsenek aggályaik, és van annyi eszük, hogy amíg emezek nyilvánosan hirdetik az igét, degeszre keressék magukat. Így aztán előállhat az a helyzet, amit utoljára a Kelet-indiai Társaság tartott üdvös megoldásnak: a bennszülöttek teljes gazdasági kifosztása.
A Gyulai Húskombinátnak nem voltak megyei beszállítói.
Ez éppen olyan, mintha a bordeaux-i bor alapanyaga Chiléből származna, aztán szépen áttöltögetnék díszes palackokba, és azzal szédítenék a világot, hogy helyi terméket árulnak.
Legyünk őszinték: a Gyulai Húskombinátot nem pusztán kifosztották, de a mögötte álló várost, régiót, a termelőket, gazdákat is tönkretették. A pénz pedig már biztos helyen van, és soha nem tér vissza a származási helyére.
Tartok tőle, hogy az ország morális állapotának, gazdasági beágyazottságának megváltoztatása nem egyszerű feladat, de azt ne mondjuk, hogy teljesen kiszolgáltatottak vagyunk.
Merőben más volna ugyanis a helyzet, ha az emberek – a sok elméleti kinyilatkoztatás helyett – maguk vennék kezükbe a sorsukat. Már sokszor leírtuk: vásárolj magyar árut! A Tescóba, Auchanba, Lidlbe és a többibe csak akkor térjen be az ember, ha magyar termelőtől nem kapja meg a kívánt árut. Semmi kivetnivalót nem látok abban, ha tonhalpástétomot vagy parmezán sajtot vásárolunk, de paprikáért, mézért, húsért egyetlen fillért is kiadni ezekben, amíg egyetlen magyar zöldséges, gazda is bezárja a boltját – becsületbeli kérdés.
Már hallom az ellenvetést, hogy a fenti láncokban is tartanak magyar árut. Csakhogy a következmények nélküli országban, ahol néhány milliós bírságokkal szokás megúszni, ha egerek rágják szét a készletet és pultra kerül a megrothadt parizer, finoman szólva is inog a szavahihetőség.
Bárhol lakjunk is, a környezetünkben akad őstermelő. Vegyük a fáradságot és járjunk utána, hol tudunk friss tejet, minőségi kenyeret, normális kolbászt, szalámit vásárolni! És senki ne higgye, hogy költségekbe verjük magunkat: alaposan meglepődnénk, ha egy tescós kaland árát összehasonlítanánk a piaci bevásárlás végösszegével.
Abban a pillanatban, amikor ez a fajta alternatív fogyasztás elterjed, amikor követendő példa, sőt divat lesz, a korrupcióban tocsogó országos és helyi politikának valamit kezdenie kell a helyzettel. Annál is inkább, mert a helyi termelőktől, helyi alapanyagból, helyi tudással, helyi emberek által előállított árucikkek értékesítése üzletnek sem rossz. Mert valljuk be, a sokat emlegetett magyar bolthálózatot nem elég létrehozni, „látszania” is kell az ország sok-sok településén, ha azt akarjuk, hogy az emberek ténylegesen választhassanak, hol költik el a pénzüket.
Olyan természeti adottságaink vannak, hogy máshol összetennék a kezüket, és sűrűn hálálkodnának a Teremtőnek… Mi pedig nem tudunk egyről a kettőre jutni. Pedig egy-egy vásáron, kiállításon világosan megmutatkozik a magyar ember vállalkozó kedve, kreativitása, tudása.
Erre építhetünk, és végre keressük fel a másik magyar embert, tőle vásároljunk, ne külföldiektől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése