- 2012. november 6., kedd
Sorra
tárulnak fel a neoliberális nemzetközi pénzszentély legféltettebb
titkai. Évtizedekig ismételgetett dogma volt, hogy a piacokon – ide
értve a pénzpiacokat is – globális verseny folyik, ahol az alkalmasabbak
jutnak előre, a kevésbé alkalmasak pedig elvéreznek. Ez az elmélet mára
nevetség tárgya lett. Akárcsak az, hogy az állam jelenléte torzítja a
piaci versenyt, ezért el kell tűnnie a gazdaságból. Azaz privatizálni
kell az állami tulajdont, s általában véve is meg kell szabadítani a
gazdasági életet a hatékonyságát fékező béklyóktól, tehát liberalizálni
kell.
Sok minden derült ki hirtelen erről a dogmáról a pénzügyi világválság bekövetkeztével, ami ékesen bizonyítja, hogy más a dogma, és ismét más a gyakorlat. A könyvvizsgálók egy részéről, akiket régen nálunk hiteles jelzővel is elláttak, kiderült, hogy szakmai hitelüket veszítve hamis könyveléseket is hitelesítenek. Szolgáljon példával az Egyesült Államokban az Enron energetikai óriáscég, hazai viszonylatban pedig a Postabank, de évekig a konszolidáció előtti egész magyar bankrendszer, beleértve magát a Magyar Nemzeti Bankot is. A globalizált világgazdaság hiteleinek több mint kilencven százalékát kitevő dollár- és euróhitelek kamatlábairól nemrég kiderült, hogy azokat az objektív mércét hitelesíteni, azaz referencia kamatlábakat közölni hivatott bankok manipulálják pillanatnyi érdekeiktől vezéreltetve. A manipulációval szembesített bankvezér mosolyogva, több száz millió fontos jutalmát felmarkolva Aston Martin kocsiján távozott. Az amerikai jegybank legpatinásabb egysége nyolcszázmilliárd dollár likvid kölcsönt adott egy banknak, amelyik számtalan ingatlanfinanszírozó céget tett tönkre azzal, hogy részvényeiket tömegesen és üresen adta el, majd a likvid kölcsönből megvásárolta őket úgymond a padlóról, s mesés vagyonokat csinált mindebből. Csak bírósági ítélet hatására közölték a kölcsön tényét és főként összegét, amit addig banktitokként kezeltek. Természetesen a „megshortolt” részvények később a piacon emelkedni kezdtek, miután az új tulajdonosok a cégekben meglévő rossz követeléseket (soha meg nem térülő ingatlanhiteleket) hitelminősítői AAA-áldással továbbadták a tengeren túlra, ezzel beindítva az azóta is dühöngő európai bank-, illetve államadósság- és euróválságot.
Mégis még mindig az a három hitelminősítő dönt országok és nagy hitelfelvevők sorsáról és erejéről, amelyik azelőtt is döntött. Magas szinten fogalmazódott meg egy EU-szintű hitelminősítő létrehozásának gondolata, de a szükséges háromszázmillió eurót máig napig képtelen volt elővarázsolni a szervezet, noha ez egy tizenkétezermilliárd eurós közösség. Az sem titok már, hogy a hitelminősítő cégek tulajdonosai is többnyire befektetők. És mint ilyeneknek, egyáltalán nem mindegy, hogy az egyik, vagy másik adósuktól mekkora hozam kasszírozható be. Talán nem ízléstelen azt feltételezni, hogy cégeik érdekeit sosem hagyják figyelmen kívül. Ha növelni akarjuk a hozamokat csak jól fel kell verni a kockázati felárakat. Hazánk erre is iskolapéldával szolgált az elmúlt néhány évben. Ennek az a technikája, hogy tömegesen kell vásárolni kockázatbiztosító eszközöket (CDS-eket) magyar kötvényekre, akkor is ha van a kezünkben kötvény, akkor is ha nincs. A kockázati felár megy felfelé és ezzel együtt természetesen a hozam is. Ha viszont a hozamok emelkednek, akkor a hazai jegybank sem lehet tétlen, azonnal emelnie kell az alapkamatot. Ez a gyönyörű összjáték megfigyelhető a 2010-es kormányváltás előtt és közvetlen utána is. És most Bajnait hozsannázta a piac? A jegybanki alapkamat lement 5,25 százalékig. Orbánra fújolnak? Hivatalba lépését magasabb kockázati felár, egekbe emelkedő hozamok és természetesen hét százalékig emelkedő jegybanki alapkamat fogadta. Mindez nélkülözött minden racionalitást, hiszen a fizetési mérlegünk 2009 óta tartó többlete nem viszi, hanem éppen hozza az országba a pénzt. Ha egy országban több a pénz, akkor hiteleit is könnyebben fizeti mint ha fogyna a pénze. Mégis, éppen az ellenkezője történt, növekedett a kockázati felár, a hozamok és az adósság terhe. Magyarországnak nem a piaci józan megfontolás, hanem a karámba visszaterelő ostorcsapások jutottak hosszú hónapokig. A hazánkkal szembeni eljárásra mi sem jellemzőbb, mint hogy még ma is a magyar dollár- és euróadósság többszörösére van érvényes üres (naked) CDS-kötés, ami a zsaroló spekulációt és nem a befektetők biztonságát szolgálja.
Az sem véletlen, hogy néhány hete zuhanás állt be a kockázati felárainkban. A hét százalék feletti csúcsárfolyam mára 2,5 százalékra mérséklődött. Ekkora javulást valóban nem értünk el, akkor viszont nem maradt más magyarázat, mint hogy ellenünk bűnösen, bűnszövetkezetbe tömörülve spekuláltak külföldi és hazai szereplők. A jegybanki működés valós függetlenségével kapcsolatban eddig is komoly, nemzetbiztonságot érintő aggodalmak merültek fel, kiváltképpen a befolyásos és pártelkötelezett Braun Róbert jegybanki alelnök ténykedése révén. Nos itt a következő nemzetbiztonsági rizikó, a kockázati felár, az államkötvény-hozamok és a jegybanki alapkamat összefüggésében. Arról nem hallottunk eddig, hogy erre illetékes hatóságaink felhívták volna a kormány figyelmét, vagy szakmai ismereteik erre nem is terjednek ki? Nekik nem fáj a GDP 1,5-2 százaléka, amit spekulatív alapon így visznek ki az országból? Esetleg ismereteik inkább terjednek arra, hogy erről hallgattak és ma is hallgatnak? Talán már az EU-tisztségviselőinek is terhes volt nézni, hogy miként zsarolnak minket, és letiltották az üres CDS-kötéseket. Ilyesmire német vagy francia államkötvények esetén nem lehetett példa, mert ott az erre hivatott pénzügyi szervezetek, egyebek mellett a jegybankok, ellátják a spekulánsok baját. Akkor miként is állunk a kockázati felárakkal? Valós visszafizetési kockázatokat tükröznek, vagy inkább olyan pókerblöffök, amelyek nekünk igen sokba kerülnek? Ideje lenne megfejteni ezt a találós kérdést!
Sok minden derült ki hirtelen erről a dogmáról a pénzügyi világválság bekövetkeztével, ami ékesen bizonyítja, hogy más a dogma, és ismét más a gyakorlat. A könyvvizsgálók egy részéről, akiket régen nálunk hiteles jelzővel is elláttak, kiderült, hogy szakmai hitelüket veszítve hamis könyveléseket is hitelesítenek. Szolgáljon példával az Egyesült Államokban az Enron energetikai óriáscég, hazai viszonylatban pedig a Postabank, de évekig a konszolidáció előtti egész magyar bankrendszer, beleértve magát a Magyar Nemzeti Bankot is. A globalizált világgazdaság hiteleinek több mint kilencven százalékát kitevő dollár- és euróhitelek kamatlábairól nemrég kiderült, hogy azokat az objektív mércét hitelesíteni, azaz referencia kamatlábakat közölni hivatott bankok manipulálják pillanatnyi érdekeiktől vezéreltetve. A manipulációval szembesített bankvezér mosolyogva, több száz millió fontos jutalmát felmarkolva Aston Martin kocsiján távozott. Az amerikai jegybank legpatinásabb egysége nyolcszázmilliárd dollár likvid kölcsönt adott egy banknak, amelyik számtalan ingatlanfinanszírozó céget tett tönkre azzal, hogy részvényeiket tömegesen és üresen adta el, majd a likvid kölcsönből megvásárolta őket úgymond a padlóról, s mesés vagyonokat csinált mindebből. Csak bírósági ítélet hatására közölték a kölcsön tényét és főként összegét, amit addig banktitokként kezeltek. Természetesen a „megshortolt” részvények később a piacon emelkedni kezdtek, miután az új tulajdonosok a cégekben meglévő rossz követeléseket (soha meg nem térülő ingatlanhiteleket) hitelminősítői AAA-áldással továbbadták a tengeren túlra, ezzel beindítva az azóta is dühöngő európai bank-, illetve államadósság- és euróválságot.
Mégis még mindig az a három hitelminősítő dönt országok és nagy hitelfelvevők sorsáról és erejéről, amelyik azelőtt is döntött. Magas szinten fogalmazódott meg egy EU-szintű hitelminősítő létrehozásának gondolata, de a szükséges háromszázmillió eurót máig napig képtelen volt elővarázsolni a szervezet, noha ez egy tizenkétezermilliárd eurós közösség. Az sem titok már, hogy a hitelminősítő cégek tulajdonosai is többnyire befektetők. És mint ilyeneknek, egyáltalán nem mindegy, hogy az egyik, vagy másik adósuktól mekkora hozam kasszírozható be. Talán nem ízléstelen azt feltételezni, hogy cégeik érdekeit sosem hagyják figyelmen kívül. Ha növelni akarjuk a hozamokat csak jól fel kell verni a kockázati felárakat. Hazánk erre is iskolapéldával szolgált az elmúlt néhány évben. Ennek az a technikája, hogy tömegesen kell vásárolni kockázatbiztosító eszközöket (CDS-eket) magyar kötvényekre, akkor is ha van a kezünkben kötvény, akkor is ha nincs. A kockázati felár megy felfelé és ezzel együtt természetesen a hozam is. Ha viszont a hozamok emelkednek, akkor a hazai jegybank sem lehet tétlen, azonnal emelnie kell az alapkamatot. Ez a gyönyörű összjáték megfigyelhető a 2010-es kormányváltás előtt és közvetlen utána is. És most Bajnait hozsannázta a piac? A jegybanki alapkamat lement 5,25 százalékig. Orbánra fújolnak? Hivatalba lépését magasabb kockázati felár, egekbe emelkedő hozamok és természetesen hét százalékig emelkedő jegybanki alapkamat fogadta. Mindez nélkülözött minden racionalitást, hiszen a fizetési mérlegünk 2009 óta tartó többlete nem viszi, hanem éppen hozza az országba a pénzt. Ha egy országban több a pénz, akkor hiteleit is könnyebben fizeti mint ha fogyna a pénze. Mégis, éppen az ellenkezője történt, növekedett a kockázati felár, a hozamok és az adósság terhe. Magyarországnak nem a piaci józan megfontolás, hanem a karámba visszaterelő ostorcsapások jutottak hosszú hónapokig. A hazánkkal szembeni eljárásra mi sem jellemzőbb, mint hogy még ma is a magyar dollár- és euróadósság többszörösére van érvényes üres (naked) CDS-kötés, ami a zsaroló spekulációt és nem a befektetők biztonságát szolgálja.
Az sem véletlen, hogy néhány hete zuhanás állt be a kockázati felárainkban. A hét százalék feletti csúcsárfolyam mára 2,5 százalékra mérséklődött. Ekkora javulást valóban nem értünk el, akkor viszont nem maradt más magyarázat, mint hogy ellenünk bűnösen, bűnszövetkezetbe tömörülve spekuláltak külföldi és hazai szereplők. A jegybanki működés valós függetlenségével kapcsolatban eddig is komoly, nemzetbiztonságot érintő aggodalmak merültek fel, kiváltképpen a befolyásos és pártelkötelezett Braun Róbert jegybanki alelnök ténykedése révén. Nos itt a következő nemzetbiztonsági rizikó, a kockázati felár, az államkötvény-hozamok és a jegybanki alapkamat összefüggésében. Arról nem hallottunk eddig, hogy erre illetékes hatóságaink felhívták volna a kormány figyelmét, vagy szakmai ismereteik erre nem is terjednek ki? Nekik nem fáj a GDP 1,5-2 százaléka, amit spekulatív alapon így visznek ki az országból? Esetleg ismereteik inkább terjednek arra, hogy erről hallgattak és ma is hallgatnak? Talán már az EU-tisztségviselőinek is terhes volt nézni, hogy miként zsarolnak minket, és letiltották az üres CDS-kötéseket. Ilyesmire német vagy francia államkötvények esetén nem lehetett példa, mert ott az erre hivatott pénzügyi szervezetek, egyebek mellett a jegybankok, ellátják a spekulánsok baját. Akkor miként is állunk a kockázati felárakkal? Valós visszafizetési kockázatokat tükröznek, vagy inkább olyan pókerblöffök, amelyek nekünk igen sokba kerülnek? Ideje lenne megfejteni ezt a találós kérdést!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése