- 2012. november 10., szombat
Álláspont
Érdekes
pillanat lett volna, ha a Fidesz alapításának éjjelén elém áll a
Jótündér, és azt mondja: Nézz, és legyél látó! Most megmutatom neked,
milyen lesz az ország huszonnégy év múlva.
És láttam volna, hogy huszonnégy év múlva nem az osztrákok nívóján élünk – bár ahogy az ELTE töri tanszékén mondogatta egyik legkedvesebb tanárunk: Ausztria mégis csak egy puszta fikció –, hanem úgy élünk, ahogy.
Láttam volna, hogy megvan még a Kádár népe. Csak most már négy pártba tömörült össze. Ott van a Kádár népe az MSZP-ben, ott a DK-ban, ott a Bajnai-féle egzotikus összeröffenésben – és bizony ott van a Jobbikban.
Ott vannak mindannyian, egyetlen égő lázadásban, egyetlen összetartó gyűlöletben. Lázadásuk ismerős, mert soha nincs semmi új a nap alatt. Cs. Szabó László is írt már az ilyen lázadásról még 1939-ben:
„Szomorú forradalom, embergyalázó vedlés. (…) A napszámos válláról leveszi a zsákot, de már nem engedi a gépig. Csak egy csavarig. (Köztudomású, hogy Chaplin egész filmet írt erről.) A zsákhordó kihal, de utánahal a romantikus proletár is, aki még egy egész gép rabja volt. Már az igavonás és a szakmunka is túl emberséges állapot, a kivételesek joga. A szakmunkás vezérkar alá egy csavarforgató csorda gyűl, a félig tanult munkás. A fél-intellektus párja.
Megvallom, olvasás közben folyton az utóbbin járt az eszem. A közép-európai középfokú oktatás s az amerikai esti tanfolyamok remekművén. Keyserling sofőrtípusnak hívta. Csakhogy ez a sofőr az íróasztalnál ül, lassacskán övé minden ország. A gazda s a kiművelt emberfők közt lebeg örök hazátlanul, amahhoz leereszkedik, mint tervgazda, emezt széttapossa, mint hatóság. Holott a kapa mellől kidőlne, egy széklábat nem tud megfaragni, s agyvérzést kapna egy igazi könyvtől.
A gép megötödölte a parasztot, a kézművest, s ma már a napszámos és az ipari proletár egyéniségét is sokallja. Végre egyenlők leszünk, se fönn, se lenn, de valamivel a közép alatt. Ehhez a középalacsony egyenlőséghez éppen a félműveltség s a féltanultság való. (…) A Szellem keresi az embert, mint Herkules az eltűnt Hylast. De a kiáltásra csak a kollektív fűszálak felelnek. Nem hiszed? Nézz körül. Amit látsz: a félműveltek lázadása.”
Ezt mutatta volna meg az én Jótündérem, és én elmenekültem volna nagyon-nagyon messzire. És még nem jutott volna eszembe, hogy nincs olyan messzeség, ahol ne ugyanez várna rám.
Ma már eszembe jut. Hát maradok. Nézem őket, és drukkolok nekik. Nézem a széthulló világot, s annak is drukkolok. Nekik azért drukkolok, hogy maradjanak így még sokáig, így, négyfelé szabva, hogy győzhessen a meggyalázott, ezerszer megnyomorított középosztály. A világnak meg azért, hogy essen túl a dolgon mihamarább. Mert bármennyire is szeretné elhitetni a féktelen cinizmus: akkor sem mindegy. Nem mindegy már, és nem mindegy még. Nagyjából ez a jövő záloga.
Járunk még, huszonnégy esztendővel ezelőtti Herkulesek, és Hylasunk visszakiált hirtelen – imigyen, betűhíven: „Az a gond hogy a tápiógyörgyei jobbikot egy szarházi hazavágta az egy kicsit durva hogy több mint 30 embert elüldözött arra hivatkozván hogy hülyék vagyunk a politikához.” S aztán egy másik kiáltás hallik, szintúgy betűhíven: „Vollner bajtárs! Nem kell a dádá szöveg! A csapat újra megcsúszott. Valószínű a kilépők maradnak a megkezdett úton. Ők végre szembe mertek menni a kis zazriveccel, a csanádkával és a többi zsidóval. Reméljük a tisztességesebbje követi őket. Egyébként csúfos szituban vannak önök akiktől vártuk a segítséget.”
Így kiáltozik a mi Hylasunk, no nem a forrás mélyéről, hanem a Kurucinfo kommentelőinek mélyéről. S bizony nincs az a forrás, ami ennél mélyebb lehetne.
Ide jutottunk huszonnégy év alatt. Hajózunk Kádár népének mélységes mély, kiismerhetetlen óceánján, mint az Argonauták, és csak remélhetjük, hogy a legutolsó utáni pillanatban mégiscsak megtaláljuk az aranygyapjút.
Mert ha nem, majd jönnek ők. Jönni fognak mindannyian. És az ölésre is készen állnak immáron, méghozzá önként, kéjjel, nem parancsra.
És ezt nem mutatta meg a Jótündér minekünk.
És láttam volna, hogy huszonnégy év múlva nem az osztrákok nívóján élünk – bár ahogy az ELTE töri tanszékén mondogatta egyik legkedvesebb tanárunk: Ausztria mégis csak egy puszta fikció –, hanem úgy élünk, ahogy.
Láttam volna, hogy megvan még a Kádár népe. Csak most már négy pártba tömörült össze. Ott van a Kádár népe az MSZP-ben, ott a DK-ban, ott a Bajnai-féle egzotikus összeröffenésben – és bizony ott van a Jobbikban.
Ott vannak mindannyian, egyetlen égő lázadásban, egyetlen összetartó gyűlöletben. Lázadásuk ismerős, mert soha nincs semmi új a nap alatt. Cs. Szabó László is írt már az ilyen lázadásról még 1939-ben:
„Szomorú forradalom, embergyalázó vedlés. (…) A napszámos válláról leveszi a zsákot, de már nem engedi a gépig. Csak egy csavarig. (Köztudomású, hogy Chaplin egész filmet írt erről.) A zsákhordó kihal, de utánahal a romantikus proletár is, aki még egy egész gép rabja volt. Már az igavonás és a szakmunka is túl emberséges állapot, a kivételesek joga. A szakmunkás vezérkar alá egy csavarforgató csorda gyűl, a félig tanult munkás. A fél-intellektus párja.
Megvallom, olvasás közben folyton az utóbbin járt az eszem. A közép-európai középfokú oktatás s az amerikai esti tanfolyamok remekművén. Keyserling sofőrtípusnak hívta. Csakhogy ez a sofőr az íróasztalnál ül, lassacskán övé minden ország. A gazda s a kiművelt emberfők közt lebeg örök hazátlanul, amahhoz leereszkedik, mint tervgazda, emezt széttapossa, mint hatóság. Holott a kapa mellől kidőlne, egy széklábat nem tud megfaragni, s agyvérzést kapna egy igazi könyvtől.
A gép megötödölte a parasztot, a kézművest, s ma már a napszámos és az ipari proletár egyéniségét is sokallja. Végre egyenlők leszünk, se fönn, se lenn, de valamivel a közép alatt. Ehhez a középalacsony egyenlőséghez éppen a félműveltség s a féltanultság való. (…) A Szellem keresi az embert, mint Herkules az eltűnt Hylast. De a kiáltásra csak a kollektív fűszálak felelnek. Nem hiszed? Nézz körül. Amit látsz: a félműveltek lázadása.”
Ezt mutatta volna meg az én Jótündérem, és én elmenekültem volna nagyon-nagyon messzire. És még nem jutott volna eszembe, hogy nincs olyan messzeség, ahol ne ugyanez várna rám.
Ma már eszembe jut. Hát maradok. Nézem őket, és drukkolok nekik. Nézem a széthulló világot, s annak is drukkolok. Nekik azért drukkolok, hogy maradjanak így még sokáig, így, négyfelé szabva, hogy győzhessen a meggyalázott, ezerszer megnyomorított középosztály. A világnak meg azért, hogy essen túl a dolgon mihamarább. Mert bármennyire is szeretné elhitetni a féktelen cinizmus: akkor sem mindegy. Nem mindegy már, és nem mindegy még. Nagyjából ez a jövő záloga.
Járunk még, huszonnégy esztendővel ezelőtti Herkulesek, és Hylasunk visszakiált hirtelen – imigyen, betűhíven: „Az a gond hogy a tápiógyörgyei jobbikot egy szarházi hazavágta az egy kicsit durva hogy több mint 30 embert elüldözött arra hivatkozván hogy hülyék vagyunk a politikához.” S aztán egy másik kiáltás hallik, szintúgy betűhíven: „Vollner bajtárs! Nem kell a dádá szöveg! A csapat újra megcsúszott. Valószínű a kilépők maradnak a megkezdett úton. Ők végre szembe mertek menni a kis zazriveccel, a csanádkával és a többi zsidóval. Reméljük a tisztességesebbje követi őket. Egyébként csúfos szituban vannak önök akiktől vártuk a segítséget.”
Így kiáltozik a mi Hylasunk, no nem a forrás mélyéről, hanem a Kurucinfo kommentelőinek mélyéről. S bizony nincs az a forrás, ami ennél mélyebb lehetne.
Ide jutottunk huszonnégy év alatt. Hajózunk Kádár népének mélységes mély, kiismerhetetlen óceánján, mint az Argonauták, és csak remélhetjük, hogy a legutolsó utáni pillanatban mégiscsak megtaláljuk az aranygyapjút.
Mert ha nem, majd jönnek ők. Jönni fognak mindannyian. És az ölésre is készen állnak immáron, méghozzá önként, kéjjel, nem parancsra.
És ezt nem mutatta meg a Jótündér minekünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése