Népiesség

A mozgalom tükre és kifejezője, sokszor igazolója is volt a magyar történelem általános menetében és a társadalom szerkezetében rejlő visszamaradottságnak. A "népi" írók fellépésének, majd mozgalommá tömörülésének magyarázatát is a "magyar nyomorúságban" kereshetjük. A társadalom fejlődésének késleltetett üteme a feudalizmus maradványait időszerűtlen és kóros továbbéléshez segítette hozzá; világra hozta a "porosz út" magyar változatát és az egészséges polgári fejlődést elrekesztette, a társadalom fölépítését az agrárjellegzetesség szintjén állandósította, sértetlenül továbbélt a nagybirtok rendszere és a lakosságnak csaknem egyharmada koldussorban nyomorgott. A "magyar Pokol" ellen hívott forradalomba már Ady Endre is. Örökségét azzal vehette át a következő nemzedék, hogy eszméinek igazsága az ő koruké is: a történelem még semmit nem végzett el abból, ami már a század elején, sőt még korábban időszerű tennivaló lett volna.
Az is fájdalmas nemzeti jellegzetesség, a "magyar nyomorúság" egyik ismérve, hogy a haladó demokratikus gondolatból nem született politikai mozgalom, nem sikerült tartósan nagyobb tömeget mozgósítani, nem támadt országot átjáró mozgalom, mely előidézhette volna a politikai-közéleti szellem gyökeres átformálódását. Radikális és következetes demokratikus mozgalom hiányában az irodalom forrta ki azt a gondolati, ideológiai többletet, amit az egészségesebb fejlődésű társadalmakban legalábbis részint a mozgalmak, pártok küzdelme teremt meg a gyakorlati munka során. Petőfi és Ady nemcsak az irodalom klasszikusa, hanem a politikai és ideológiai gondolkodás lángoszlopa is. A két háború között legrosszabb helyzetbe a szegényparasztság került: országos fórumon igazi képviselete, érdekvédelmi szerve nem volt, s az ország munkabíró lakosságának nagyobbik hányada embertelen körülmények között tengődve, némán, "nemzet alatti" létre kárhoztatott. Hangot nekik ez a mozgalom adott, vállalván, hogy a legszegényebbek szószólóiként helyzetüket nemcsak megörökítik, de a megoldás módjait is elébük tárják. Az "újítás, a merészség nemcsak az irodalomban esedékes, hanem a társadalomban is, sőt ott esedékes először és igazán" – írta ezekre az évekre visszatekintve Illyés Gyula.
Elbukott forradalom után, a munkásmozgalom vereségeinek idején, amidőn korérzés a válságtudat és az irányvesztettség – ekkor lép fel a népiek mozgalma, s mozgalmuk azért lesz több politikai mozgalomnál vagy irodalmi áramlatnál – ismét Révai Józseffel szólva –, azért "nagyigényű szellemi áramlat", mert nemcsak földosztást akarnak, hanem az ország "egész gazda-{307.}sági és társadalmi rendjét akarják átalakítani". A mozgalom elnevezése is ezt a két jelentést fejezte ki. Legsürgősebb feladatnak a hárommillió nincstelen bajának orvoslását, a földreformot tartották, de azt is vallották – Illyés Gyula szavaival –, hogy a parasztság a "magyarság egyetlen szilárd pillére", vagy a Márciusi Front 1938-as programjának fogalmazása szerint a magyar nép "törzse". A "népies" vagy "népi" elnevezés igazi tartalma is innen ered, Az ország új társadalmi rendjét ennek a felfogásnak értelmében, a parasztság történelmi küldetése szerint gondolták el és vélték megvalósíthatónak. A "parasztország" gazdasági, társadalmi és szellemi tervezetét pedig egyszerre alakította a korszerű történelemlátás és a légvár-építő utópizmus. Minden "népi" tudta, hogy Magyarország következő történelmi lépése a polgári demokrácia már nem lehet, bár a társadalom betegségei nagyrészt éppen a polgári demokratikus vívmányok elsikkadásából vezethetők le. Ennek fölismerése és hirdetése igazi érdemük, s ez az egyik választóvonal is a kor irodai mának népi és urbánus szárnya között. "Nem volt nemzetvezető polgárságunk – írta 1936-ban Illyés Gyula –, de a nemzetvezetésre Európa-szerte már a polgáriasult középosztály is képtelenné s jogosulatlanná gyengült vagy romlott: a nemzeti tudat ismét a nép tudatává válik, ha válik: a nemzetek sorsa ismét a nép felkészültségén és felemelkedésén fordul meg, a felemelkedésen azt is értve, hogy: az ország irányításáig." A nemzet érdeke azonos a nép érdekével, új országot a nép teremthet: ez a népiek mozgalmának cáfolhatatlan igazsága és ebben az értelemben valóban a nagy örökség folytatói, a hagyományok továbbvivői. "Népiességüknek" is az a tartalma, ahogyan azt Illyés Gyula értelmezi: "a nép anyagi és szellemi helyzetével való foglalkozást jelenti, ami nem új és nem régi." Tudjuk azonban, hogy népen elsősorban parasztságot értenek s részint ebből a kötöttségből ered, hogy a megoldás, a polgári demokrácia utáni társadalmi rendszer terve felemásan sikerült. A "népiesség" hordozhatott polgári demokráciánál tovább mutató demokratikus, humanista tartalmakat – mint Illyés Gyula fogalmazásában is. Az ideológiai programokban azonban megtalálhatók a "magyar szocializmus", a "paraszt szocializmus", "magyar közösség" különböző árnyalatai is. A "szocializmus" népies változatának ideológiája a forradalomban és a munkásosztályban való csalódásnak, a válság érzületének, a polgári demokráciától való elfordulásnak és a megoldás keresésének, valamilyen új társadalmi rend igényének összegeződése. Van benne haladó és radikális elem, reális helyzet-felmérés és jövőbe utaló meglátás, de föllelhető benne az átmeneti adottságok történelemfelettivé növesztése is. Színezi a paraszti "kollektív lelkiség" elmélete, s az egészet átitatja a tragikus szükségszerűségnek az a pátosza, amit a reménytelenségből, nemzeti sorsérzésből váltott át a szépítő-nagyító írói tudat.
Mindez érthetővé teszi, hogy a mozgalom "népiességében" összevegyült a korszerűen haladó és a provinciálisan idejétmúlt elem. Foglalatává válhatott demokratikus, forradalmi eszméknek, de rejthetett nacionalista gondolatot és misztikát, ködös jelképrendszert is.
A történelmi elkésettségből, a magyar elmaradottságból erényt is lehetett kovácsolni: magas irodalom életrehívója is lehetett. Nem önigazolás, mikor Illyés Gyula és Németh László arra hivatkozik, hogy a "népiesek" egy része nemcsak népi író, hanem európai is. A "népiesség" fogalmi értéke alászállt a Petőfit és Aranyt utánzó népnemzeti iskola kezén. Jelzője lett a konok {308.} maradiságnak, a városellenes vidék-kultusznak, az érzelmes idillizmusnak s a búsongó magyarság-szemléletnek, mely a múlt nagyságának idézésével kárpótolt az elfajuló jelen sivárságért. Ez a "népiesség" a hivatalos-akadémikus irodalom stílusának és szemléletének tartozéka – egy világ választja el a népi írók mozgalmától. A hivatalos népiesség az elmaradottságot törvénnyé, a nemzeti jellem adekvát kifejezőjévé ütötte: erénynek mondta a lemaradást, a nemzeti élet egészségévé stilizálta át a társadalom nyavalyáit. A "népi" írók joggal érveltek a magyar irodalom haladó örökségével, s méltán mondhatták, hogy a "jobbra törés" igényének folytatói gyakran azonosították is a "népi" és a "nemzeti" fogalom jelentését. "Népiesség annyi, mint magyarság. Az a magyarság, melynek álomképe legjobbjaink képzeletében él, akik közben a legjobb európaiak is voltak" – határozta meg ezt az indokolt egybehangzást Illyés Gyula. S a népi irány nemcsak kivételesen jutott erre a szintre. Az a tíz-tizenkét író, aki a szorosan vett mozgalom jellegét megadta, a szépirodalom minden műfajában hozott maradandó alkotást, megpezsdítette a gondolkodást, új szempontokat vitt az irodalomtörténet és kritika, a társadalomleírás és a néprajz művelésébe. Révai József már idézett, 1938-ban keletkezett Marxizmus és népiesség című tanulmányában leszögezte: "Nem volt ebben az időszakban még egy szellemi áramlat, amely mélyebben hatolt volna be a közvéleménybe, amelynek hatása az egész magyar közéletre nagyobb lett volna, amely megtermékenyítőbben hatott volna a magyar szellemi élet szinte minden területére." Révai József a mozgalom "hőskorát" látva írta tanulmányát. Megállapításának érvényességét éppúgy lehetetlen a mozgalom egész történetére kiterjeszteni, mint elvitatni azt, ami benne a "népies baloldal" megbecsülése.