Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2012. október 3., szerda

Egy szegedi betyár

Egy szegedi betyár

Pilhál György

2012. október 01., hétfő 17:55
Miközben megnyugvással tölt el mindnyájunkat, hogy a szegedi rendőrség – a szabadkai kollégák segítségével – szinte órákkal a szökése után fülön csípte a büntetését töltő Bakony Róbert fojtogatós gyilkost, néhány nyugtalanító kérdés csak ott motoszkál a fejünkben.
 
Legfőképpen az, hogyan kaphat „engedélyezett kimaradást” a börtönből egy tíz évre ítélt gonosztevő, még ha „jó magaviseletet” tanúsított is odabent a rácsok mögött. Ha van is erre legális lehetőség, jó-e, hogy van? Miből gondolja a tömlöcparancsnok, hogy egy marcona, sebhelyes nehézfiú (185 centi, 110 kiló), aki hajdan megfojtotta, majd markológéppel elásta vitapartnerét, már most, évekkel szabadulása előtt kiereszthető az intézményből, akár egyenest a Tisza-parton korzózó gyanútlan városlakók közé? Egyáltalán értesítették-e a gáláns akció előtt Szeged lakosságát, hogy a következő órákban megfontoltabban lépjenek ki házukból, mert odakint múlatja idejét a jó útra tért Bakony Robi, aki hajdan fojtogatással szerzett magának hírnevet és Kékfény-ismertséget?
A börtönhatóság ugyan az elfogás után készséggel tájékoztatta az érdeklődő sajtót a vonatkozó kimaradásszabályokról, de az nem biztos, hogy mindenkit megnyugtatott. Megtudhattuk, Bakony elítélt mintaszerűen viselkedett odabent, szép csöndben üldögélt a priccsen, cellatársait, fegyőrszemélyzetét nem bántalmazta, mosolyogva számlálgatta hátralévő napjait, tekintetéből pedig szinte sugárzott a melegség, valósággal belopta magát a smasszerszívekbe, még a fejszés gyilkosok is ellágyultak, ha ránéztek… Nyájas modoráért többször kapott jutalmat, sőt, korábban háromszor is kimehetett csoportosan hozzá hasonló, megjámborodott banditákkal, erőszakos közösülőkkel. Mi történhetett most Robi fegyenccel? Talán megérintette a kinti bűnös világ?
 
dátum:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)

Jó tanács

 „Putyin halálos beteg, az orosz hadsereg a padlón van – hogyan szépíti a nyugati média az ukrajnai helyzetet” – ezzel a címmel közölt publi...