Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2012. október 15., hétfő

Az utolsó esély

Nánási Tamás


Magyar Nemzet

2012. október 15., hétfő 00:01
Csalás és ámítás – nem kevesen vannak az országban, akiknek azonnal ez a két szó jut az eszébe, amikor azt hallják, hogy bő húsz éve végbement hazánkban a rendszerváltás.

Szemfényvesztés – teszik hozzá mások, arra célozva, hiába írták át az ország nevét, és kiáltották ki annak idején a Parlament erkélyéről a köztársaságot: akik tovább uralkodtak, és szembeszökő gyorsasággal gazdagodtak, azoknak a személye, összetartó csoportjai és hálózata lényegét tekintve nem változott. A közjogi ruhát csakugyan átszabták. Virágzott papíron a demokrácia, büszkén lehetett emlegetni a fékeket és az ellensúlyokat, de a csalárd vagyonszerzés és a gazdasági visszaélések előtt nem sok akadály tornyosult. Márpedig akinek a kezében a pénz, annak a birtokában a valódi hatalom. S akkor is így volt ez – miként azt a kilencvenes években többször megtapasztalhattuk –, amikor a parlamentben éppen ellentétesek voltak az erőviszonyok.
Most mélységében és alaposan kell változtatni a helyzeten. Oda kell ütni, ahol valóban fáj, ha végleg meg akarunk szabadulni ettől a Janus-arcú időszaktól, és valahová a régmúlt idők borzongató látványosságai közé – mondjuk egy ijesztő panoptikumba – szeretnénk száműzni a szocialista bratyivilágot. Ez következhet most az agráriumban. Abban a nemzetgazdasági ágazatban, amelyik ugyan jelentős veszteségeket szenvedett el az elmúlt évtizedekben, ám továbbra is Magyarország egyik kitörési lehetőségének számít. Azt a hazai mezőgazdaságot érhetik el az alapvető változások, ahol mindent elrontottak a kilencvenes évek elején, amit csak lehetett, és ahol az uniós csatlakozás egy alapos, szinte földre fektető mélyütéssel ért fel. S ahol szinte csak egyvalami élt túl minden megrázkódtatást, sőt, egyre erősödött tőle. Ez pedig a nagybirtokrendszer, amit évszázadok óta cipel a hátán az ország, legyen szó uradalomról, szocialista nagyüzemről, tőkés latifundiumról.
Nem véletlenül mondta a magyar kormányfő a hét végén Cegléden a fiatal gazdálkodókból álló hallgatósága előtt, hogy jövőre olyan változások mennek végbe a magyar mezőgazdaságban, amire 50–100 éve nem volt példa. A tét ugyanis nem más, mint a nagybirtokrendszer „visszametszése és korlátozása”. A középbirtokos parasztság mindig hiánycikk volt ebben az országban. Amikor növekedhetett volna ez a társadalmi réteg, előbb a földnélküliség fojtogatta, majd a padláslesöprések áldozatává vált, utolsó ellenálló képviselőit pedig utolérte a téeszszervezés erőszakhulláma. Százezreket űztek el lakóhelyükről az ipari nagyvárosokba. Az éltető földbe tiporták, sok helyütt megsemmisítették a falvak polgárságát. Olyan sikerrel, hogy amikor ismét megnyíltak a lehetőségek, az elkorhadt vagy szétrabolt téeszek helyén fájdalmasan kevés életképes családi üzem, egyéni gazdaság állt talpra. Ahol viszont ismét „feltámadt a parasztvér”, ott az utódok az őseikhez méltó makacssággal és kitartással fogtak a gazdálkodáshoz.
Az első Orbán-kabinet a választási ciklus utolsó másfél évében fogott hozzá történelmi feladatához, a parasztpolgárság megerősítéséhez, földhöz juttatásához. Elkéstek, és amit elértek, azt is hamar elsöpörte a Medgyessy-kormány. Most is túl vagyunk már a félidőn, és bár sok kedvező lépést tett az agrárvezetés, csak ezután kerül sor az alapvető, stratégiai jelentőségű változtatásokra. Holnap dördül el a startpisztoly, megkezdődik a parlamentben az új földtörvény tárgyalása. A hét végi kormányfői beszéd elszántságot tükröz. A tettekben is ennek kell megjelennie. Nem szabad megállni félúton, mert nincs több lehetőség a külföldi és belföldi spekulánsok visszaszorítására.
dátum:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)

A család és a női életpályák

  Nádasi Katalin        Mottó: „A család a hozzánk legközelebb eső kórház, a gyerekeink első iskolája, és egyben a legjobb, legszebb öregek ...