Nem én kiáltok

A Szépség koldusának megjelenése idején József Attila anyagilag jórészt már függetlenítette magát (tanítványokat vállalt, fizikai munkát végzett) s magánúton befejezte tanulmányait. Utána a szegedi egyetem bölcsészkarára {336.} iratkozott be magyar–francia szakos tanárjelöltnek. Innen azonban biztató indulás után kedveszegetten távozott: Horger Antal nyelvész professzora tanúk előtt kijelentette, hogy Tiszta szívvel című versének lázongó hangja miatt minden eszközzel meg fogja akadályozni, hogy valahol tanár lehessen belőle. Már előbb A lázadó Krisztus című verse miatt istenkáromlás címén is pörbe fogták. 1924 elején megjelent második kötete, a Nem én kiáltok. 1925-ben sógora támogatásával kiment Bécsbe, ahol rendkívüli nehézségek között tartotta el magát, azért, hogy az egyetemen tanulhasson. Lesznai Anna révén – aki egy véletlen folytán fölfigyelt rá –, jutott csak átmenetileg jobb körülmények közé. Megismerkedett a Bécsben élő magyar emigránsokkal: Kassák Lajossal, Lukács Györggyel, Déry Tiborral, Balázs Bélával, későbbi legjobb barátjával: Németh Andorral és Hatvany Lajossal; az ő közvetett támogatása révén, nem sokkal hazatérte után, 1926-ban Párizsba, a Sorbonne-ra sikerült kijutnia. Ezekben az években ismerkedett meg Marx, Hegel és Lenin tanításaival és a munkásmozgalommal, s tagja lett az Union Anarchio Communiste-nek. (Előtte Magyarországon a Rákosi-per idején – részben személyi vonatkozások révén – kapcsolatba került az illegális KP-val is.) A korszak nyugati, jórészt baloldali íróinak körében erőteljes avantgard törekvések is ekkor gyakoroltak erős hatást lírájára. Párizsi tartózkodása idején néhány franciául írt verse az ottani lapokban is megjelent.
"Hogy az ember fizikai és szellemi élete összefügg a természettel, annak nem más az értelme, mint hogy a természet összefügg önmagával, mert az ember a természet része ... A kommunizmus ... az embernek a természettel és az emberrel való ellentmondásos harcának igazi feloldása, az egzisztencia és lényeg, tárgyiasulás és önigazolás, szabadság és szükségszerűség, az egyén és nem közötti harc igazi feloldása ... tehát embernek a természettel való kiteljesedett lényeg-egysége"– írja a fiatal Marx 1844-es gazdasági-filozófiai füzeteiben ezeket a későbbi munkásságának csíráját és fő irányait tartalmazó gondolatokat. A Nem én kiáltok verseit író József Attila még nem ismerte ezeket a sorokat (csak tanulmányainak készülése idején ismerte meg őket), ezek a gondolatok és érzések azonban – éppen azért, mert egyetemes emberi törekvéseknek a kifejezései egy olyan korban, mely a korábbiaknál tisztábban és közelebbről mutatja ezek megvalósításának lehetőségét – kb. innentől kezdve tisztán, kimutathatóan ott élnek az ő életművében, költészetének főáramában is. (Amint Németh Andor mondta róla gyászbeszédében: "... a világhoz való. viszonya kezdettől ugyanaz. Az emberekben és a világban való feloldódás áhítozása ... s annak a hite, hogy ... majd az embertelen csupacsősz világ olyanná lesz, amilyenül ennek a csupaszív-költőnek jóvátehetetlenül adósa maradt.") Amint József Attila fokonként túllép azon a – részint költőelődöktől tanult, részint kamaszosan ámuló – szemléleten, mely a világra, az életre mint kiismerhetetlen, szent misztériumra tekint, lírájában valóban ez a költészet egészének legkezdeteitől meglevő központi törekvés szólal meg: eggyé lenni a világgal; ha pedig ez nem valósítható meg a benne való feloldódás útján, akkor szembeszállni a világ emberellenes erőivel s legyőzni azokat. Vagy – végső esetben – megőrizni önmagát a rátörő erőkkel szemben. E küzdelem szakaszonkénti vagy azokon belüli más más változataiból, e költői magatartások egymásba való át-meg átcsapásából formálódott József Attilának a történelmi eseményekhez szorosan kapcsolódó lírája.
{337.} "Nem én kiáltok, a Föld dübörög" – szólaltatja meg második kötetének (Nem én kiáltok, Szeged 1925) címadó verse (1924) a nagyobb erőkkel való egység tudatában a lázadás, a szabadulást ígérő változások kiáltásait. "Akár borzalmas, akár nagyszerű" – hirdeti a feltartóztathatatlan, elemi erők hatalmát. De arról még nem ad reális képet, hogy mi az, ami közeledik. A döntő élmény magának a változásnak (illetőleg a változás sejtésének) élménye, s eközben, az expresszionista harsánysággal világgá kiáltott panteisztikus vallomásban – "Légy a fűszálon a pici él | s nagyobb leszel a világ tengelyénél"–eltűnik az Én is, a gondolkodó, ítélő emberi egyéniség különállásának tudata. Még teljesebb, az indulat erejét is kikapcsoló feloldás, a személyiség különállásának teljes tagadása jelentkezett az első kötetbeli, képzelt világ szép békességét festő Csöndes estéli zsoltár (1922) naivul alázatos, vallásos szavaiban. Ez a jellegzetesen József Attila-i szelídség szólal meg később természetesebb hangon a Milyen jó lenne nem ütni vissza ... (1924) soraiban. Kassák verseinek artisztikusan békés világa éled meg itt is. A tisztacsengésű szóképek ("kristály patakvíz folydogál gyémántos medrű ereimben" stb.) melegséget s egyúttal hitelt kapnak a kezdősorok naivul őszinte, fájdalmas panaszától: "Mikor nagyokat ütnek rajtunk, | Milyen jó lenne nem ütni vissza ..." Itt tehát már jelentkezik az ítélő emberi tudat szava s ezzel együtt a valóság képe is. Nemcsak az első mondat feltételes módja jelzi ennek a vágynak az irrealitását, a gúnyosan őszinte fintor is: "elaltatni az éjszakával, szóval a gyávaság szavával ..." (más változatban: "szólni a gyávaság szavával").
Ez a világ jelenségei közt rendet tenni akaró értelem járja át az érzések és sejtelmek mélyebb és homályosabb világát is. "A pusztaság fele" induló "nagy, rakott szekerek" isteni bőséget osztó adományozási vágya, a mindenkinek békességet kívánás már-már ősi, animális szintig kioltott öntudatlansága részben a Megfáradt ember (1923) és a hozzá hasonló jellegű versek soraiban mutatkozik. A Megfáradt ember József Attilának viszonylag korai remekei közé tartozik. Az előbb említett törekvés mellett a Juhász Gyula- és a Kosztolányi-hatásoknak immár teljesen egyéni költészetté szintetizált továbbélését is mutatja. Az itt valóságosabb világban megjelenő békesség, melynek "meleg kenyeréből" maga is "egy karaj "-nak érzi magát, a maga egyetemességében is már a dolgozó emberrel való testvériesülésből, a "tiszta tájak" fűszálainak moccanását érző, a hazai táj szeretetétől fűtött ember lelkivilágából fakad. Az értelem hidegen tárgyilagos megfigyeléseinek, a "megfáradás" oldott lelkiállapotának, a táj- és emberszeretet érzéseinek különös szintézise ez a vers, melyben egyaránt formát kap a József Attila-i gyöngédség és finomság s az élet robusztusabb törvényszerűségeinek átélése: a "harmattá vált gond" légies tisztasága a "nagy nyugalmat görgető" folyó monumentalitását szelídíti emberivé.
Társadalomszemléletének fejlődése is szerepet játszik abban, hogy személyisége itt már nem akármiben, akárhogyan kíván feloldódni, hanem abban, amiben ez a félfeudális, őt magát személyében is elnyomó Magyarországon ez nem "a gyávaság szavával szólást" jelenti: a közös munka, a közös sors révén egymás mellé kerültek összetartozás-élményében. De a különállás tudata és érzése is mind erősebben jelentkezik. Vállalja a küzdelmet ez ellen a világ ellen, s ezáltal személyiségének arculata is mind több vonással rajzolódik elő. Hetyke hányavetiség és ősi, népmesei-eposzi halálraszántság harcvágya kiált {338.} az És keressük az igazságot (1924) szavaiban: "Lábunk elkophat hónaljig, | sej-haj, fütyülve baktatunk, | igazságot keresünk, de | nem találunk még seholse." A képek egy része a ritmus regölések, kalevalai igézések ősi szavát újítja meg; az emberibb világért mindennel szembeszálló magányos forradalmárok képe, akiknek "szájára a jövő hágott", viszont már félreismerhetetlenül modern, s a levert proletárforradalom idejéhez kapcsolódik. A Bosszúság (1924) Kassák-felszabadította versformájában is ez a lázongás kap hangot – s még határozottabb formát nyer A legutolsó harcos (1923) sorainak lendületében. "Az ucca és a föld fia vagyok" vallomása és a kaszárnyával, börtönnel való szembenállás tudatossága már a forradalmiság – bár még mindig kissé elvont, Ady-hatás nyomait őrző forradalmiság – határozottabb jelei, az eposzi hősök erejéről valló öntudat pedig az ember büszke erejét hirdeti:

Börtön, kaszárnya, templom nem elég,

hogy a hegyekről ledobja szavam

és minden ige fölöttem lebeg

és minden más szándék szándéktalan.

Ez a magányos erő azonban maga is "gyárfüst és lomha földszag" ölelkezésének szülötte: a sorok írója egyszerre érzi a világot önnön személyisége folytatásának és önmagát a dolgozó nép révén e mindenség egyik megjelenési formájának, részének.