Fontos és értékes munkába kezd, aki maga elé véve egy verset, úgy dönt,
hogy azt értelmezni fogja. Fontos, mert talán a költemény olyan
jelentést tartogat számára, amely valamilyen módon befolyásolja majd a
gondolkodásmódját, fontos, mert talán a vers hozzájárul az olvasó
(nevezzük befogadónak) tapasztalásokból és benyomásokból halmozódó
tudásának, de egyúttal értékes is, hiszen esztétikai élményt nyújt, és
érzelmi megérintettséget hoz létre. De a befogadóra az értelmezés közben
veszélyek leselkedhetnek. Szándékosan túlzok a veszély képzetének
felidézésével, mert azt szeretném, ha kellően komolyan vennénk. Melyek
lehetnek ezek a veszélyek? A parafrázis eretneksége, azaz a vers
szövegének parafrazeálása, mindennapi nyelvre fordítása az első ilyen
veszély. Miért kellene nekünk köznapi nyelvre fordítani egy
versszöveget? Hiszen akkor megelégedhetnénk egymás közti
beszélgetéseinkkel a vonaton, vagy egy kórház folyosóján, nem szükséges
maga a vers. A szöveg összefoglalása sem interpretáció. Ugyanilyen
veszélyes érintve lenni valami által, azaz átadni magunkat az
affektivitás téveszméjének. Saját érzelmeink versre való kivetítése úgy
ereszkedik a szemünkre, akár a hályog, és elhomályosítja a fontosabb
meglátásokat. A harmadik veszély pedig, melyet bevallhatóan sokszor
elkövetünk, az az intencionalitás téveszméje, melyben feltételezzük a
költő szándékát. Sajnos József Attila nincs közöttünk, de ha valamilyen
alig elképzelhető, csodálatos történés voltán itt lenne, és
megkérdeznénk a vers jelentéséről, talán zavartan mondana valamit, ami
nem is hasonlítana arra, amit annak idején elgondolt, nem beszélve
arról, amit mi elgondoltunk.
Ha bevezető szavaimból eddig nem derült volna ki, nem áll szándékomban a másféle értelmezési módokat rosszként azonosítani, sem az, hogy bebizonyítsam, ez az egy út vezet a valódi értelem megleléséhez, s főként azt nem szeretném, hogy az olvasó azt hívén, hogy ez a helyes értelem, sutba vágva eddigi elképzeléseit komoran bámuljon maga elé. Mindössze a célom annyi, hogy találjak egy megoldást, egy jelentést, amely elrejtőzött a verstechnikai bravúrok, az életrajzi adatok, és saját érzelmeink fátyola mögé.
Lássuk tehát József Attila versét: A Dunánál.
Dolgozatomban megpróbálom következetesen felderíteni az archetípusok jelenlétét.
Mindjárt a címben találkozunk egy ilyen ősképpel. Mi a Duna? Azontúl persze, hogy a Duna felidézi elménkben mind a magyarságtudatot, mind a „kék folyó” eszméjét. A Duna folyó, a folyó pedig víz. Minden mitológiának szerves része az ősi anyag, a víz. A Bibliában az Isten Lelke a vizek felett lebeg, de a Kalevalában, és finnugor mítoszokban is a vízből támad az anyag, melyből egyébként a világ keletkezik. A víz képe magában hordozza a teremtést és a pusztulást, valamint az állandóságot.
Ha ezt az eddig kialakult képet felruházzuk azzal a tudattal, hogy a Duna, mint hazánk legnagyobb folyója akár történelmünk véres századait is megjelenítheti, előttünk van a csemege: mit keressünk hát a vers szövegében?
Milyen is ez a folyó? „Zavaros, bölcs és nagy; fecseg a felszíne, és a mélye hallgat”. Hamar rájöhetünk, hogy a felszín nyilván csak látszat, azért fecseg, mert nincs komoly mondanivalója, ellenben a mély, ami a tartalmas, fontos mondandókhoz szokott, csendben marad. Szinte kívánja, hogy a felszínes csobogás elhallgatását követően elmondhassa a lényeget.
További szembetűnő esemény a versben, hogy az anya és a gyermek kerül a folyóval analógiás kapcsolatba. A gyermek világa a habok, az anya, ez eredet világa a mély.
Egy második archetípusként feltűnik maga az Anya. Az anya minden kultúrában az eredet jelképe. Ennek a megállapításnak később lesz még jelentősége.
A Duna, mint szüntelen áradó folyó, azaz víz – többszörös jelentést kap. Láttuk már az ősanyagra való utalást, az anya képének felidézését, de egy további aspektusban is feltűnik: a szívből áradó lét, azaz a vér kontextusában. Nem nehéz tudatunkban összekapcsolni az élet és a vér szavakat. A Bibliában az özönvíz történetében jelenik meg először a vérnek, mint az élet jelképének szentsége. Később ez törvény szintjén visszaköszön a Mózesi Törvényben, és az I. századi keresztény tanító, Pál apostol megismétli mind a törvény betűjét, mind a törvény szellemét. A gondolat tehát, hogy a szívből – vagy mondjuk úgy: az érzelmek központjából – ered a Duna, mutatja, hogy a nagy folyó tulajdonképpen magának az Életnek a szimbóluma.
Folytatva a Duna leírásának olvasását, észrevesszük a hasonlóságot az emberi izomzat folytonos működése és a folyó szakadatlan áramlása, mozdulatai között. Ez is a fent említett megállapítást támasztja alá.
Egyébként az első versszakban megjelenik egy dinnyehéj is. Miért lehet fontos egy vízen úszó dinnyehéj? Tudjuk a versből, hogy a Duna a város minden szennyesét mossa. Bizony, a dinnyehéj egy kidobott, felesleges szemét, ami értelmét vesztve sodródik a vízen, szemléltetve minden más „emberi szennyet”, amit ki tud termelni egy település lakossága – természetesen átvitt értelemben. A költő anyja is átvitt értelemben mossa a szennyest, mindazt az emberhez méltatlan károsodást, fertőt, amit neki, és sok anyának meg kellett tapasztalnia élete folyamán.
Ha eddig nem lett volna elég egyértelmű a víz központi szerepe, lássuk meg, hogy még az eső is esni kezd a versben, és a költő, „mintha barlangból nézné, nézi a határt”. Barlangból? Nem kell túl erőteljes asszociációs képesség ahhoz, hogy ezt olvasva megjelenjen előttünk az ősember, amint barlangba húzódva várja az eső végét. Ez egy annyira egyetemes, világképi szimbolika, hogy az ember mellésejti a Földet, a Levegőt és a Tüzet is, és ezeken keresztül ismét az Élet áramlásának már nem is olyan rejtett jelentéséhez érkezünk.
A vers második szakaszába átvezető következő lépcsőfok logikus átmenettel létesül: az „idő egészét” a költő százezer őssel együtt szemléli. Itt érkezünk el az Élet után következő második alappillérhez: az Időhöz.
„Kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell.” – az ősök tették ezt. Mit is tehát? El voltak foglalva azokkal a tevékenységekkel, amivel a haladó idő ruházza fel az embert: létrehozni, háborúságok, harcok közt alkotni, s elmúlni. Figyeljünk fel arra a gondolatra, hogy az ősök csak szemlélgetik az idő egészét, tehát nem befolyásolják érdemben.
Visszacsatolásként emlékezzünk rá, hogy a Duna vizsgálatánál megállapítottuk, hogy a folyó halad, ugyanúgy, ahogy az idő is, vagy akár az élet – megállíthatatlanul. Az ősök említése, a végtelenbe tartó idő felidézése az örök körforgást jelenti. Erre utal az is, hogy a versben a költő együtt ír velük verset – ők fogják a ceruzáját. Ebben a pillanatban az összekötő kapocs jelen és múlt között a költő és a vers, amiben erről tanúságot tesz. Ezzel a gondolattal harmonizál Pálmai Kálmán megállapítása, melyet egy József Attila-tanulmányban tett közzé 1967-ben. Azt írja, hogy magában a költőben jut öntudatra őseinek élete, és ez az öntudat a történelem szülötte, a költő személyén át ível a jövőbe a történelem. Ám a tanulmány szerzője iránti tiszteletem mellett muszáj megjegyeznem, hogy én ezzel a gondolatmenettel nem teljesen értek egyet.
Hogy értelme legyen vitatkozásomnak, idézem a kérdéses sorokat:
„József Attila a dunai népek sorsközösségét, egymásrautaltságát hirdette meg, mert tudta, hogy csak a történelmi és társadalmi átalakulás, a szocializmus új, emberibb világa hozhat teremtő békét e tájra.”
Azt hiszem, hogy a versben felvázolt archetípusok, szimbólumrendszerek jóval globálisabb értelmezést sejtetnek, mintsem egy arra a korra jellemző közép-európai politikai-társadalmi helyzet diktálta magyarázat tudatja az olvasóval. Az életet, a történelmet nem lehet, nem szabad egyféle szemüvegen megvizsgálni, márpedig József Attilát a marxizmus költőjének kikiáltó akkori vélekedés elég „meghatározott színű” szemüveg, mondhatni vörös.
A harmadik szakasz azzal a kijelentéssel indul, hogy:”Anyám kún volt, az apám félig székely,/félig román, vagy tán egészen az.” Ezekből a kijelentésekből első olvasatra a Trianon okozta sokk tűnhet fel. Az a szuggesztív magyarság-hatás, ami ebben a szakaszban megmutatkozik, nyomás alatt tartja a jelentést, hiszen érzelmeinket szólítja meg, nemzetiségtudatunkat. Viszont a nemzetiségi hovatartozás eszméje csak másodlagos. A „félig… vagy tán egészen” kifejezés sejteti, hogy nem olyan fontos a nemzeti idea, egyszerűen az „étel”, az „igaz”, és a szülők képe mellett szerepelteti. És ezzel vissza is kanyarodtunk az Anya képéhez, amit fentebb fejtegettünk. Az élet forrása elsődlegesen az az asszony, akitől származunk, aki a világra hozott, és természetesen az apa, aki nemzett. Így tetten érhető ebben a látszólag történelmi elemekre építő szakaszban az Élet alapmotívuma.
Németh G. Béla ezzel a verssel kapcsolatos fejtegetésében szinte tényként jelenti ki, hogy A Dunánál című vers politikai óda. Tegyük fel, hogy tényleg az. Mai magyarként szólítja fel a költő az olvasót. Ám tegye. De fontos-e ez a mű egész vonulatának szempontjából? Miért tulajdonítanánk nagyobb szerepet a magyarokról szóló fejtegetésnek, mint az életről és az időről szóló részeknek? Ne engedjük, hogy az első meglátás elfedje a szemünket. A magyarságunk része a kultúránknak, része az életünknek. Ugyanúgy, mint az evés, ivás, és ugyanúgy részesei vagyunk a történelemnek, mint bármelyik másik ember nemzeti hovatartozás megjelölése nélkül. És itt érünk el a harmadik pillérhez, ami az Ember.
Összekapcsolódik itt a Duna, a víz archetípusa, az anya ősképe, az idő ellenállhatatlan előrehaladásával a történelem, és végül egy általános értelemben vett ember, aki ugyanannyira az élet körforgásának része, mint a történelemé, s nemzetiségétől függetlenül darabja a haladó időnek.
Felfedeztünk három alappillért a versben: az Életet, az Időt és az Embert. Ezeknek a legfontosabb alapköveknek a vizsgálata a versben meggyőzhetett minket arról, hogy érdemes vigyázni a bevezetőben említett veszélyekkel. Természetesen, miként fent említettem, nem kötelezően érvényes értelmezést kívántam megvalósítani a dolgozatban, viszont azt szerettem volna elérni, hogy az olvasó tegye félre a megszokott látásmódját, és úgy helyezze mérlegre ezt a költeményt. Remélhetőleg tartózkodtunk mind az érzelmi alapon történő értelmezéstől, mind attól, hogy belemagyarázunk valamit József Attila ceruzájába. Az így kibontott jelentést tisztelettel ajánlom az olvasónak, és felhívom hasonló, elmét megmozgató tevékenységek végzésére, amelyektől csak gazdagodunk.
Bibliográfia
Balogh József, 1969. József Attila. Gondolat Kiadó: Budapest. 179–183.
Bókay Antal, 2006. Bevezetés az irodalomtudományba. Osiris Kiadó: Budapest. 114–128.
Bókay Antal, 1980. Egyén, haza és emberség József Attila költészetében. In Irodalomtörténeti Közlemények. LXXXIV. 5–6.
Bécsy Ágnes, 1977. József Attila A Dunánál című versének értelmezéséhez. In Irodalomtörténet. LIX. 3.
Németh G. Béla, 1982. 7 kísérlet a kései József Attiláról. Tankönyvkiadó: Budapest. 207–228.
Pálmai Kálmán, 1967. A XX. századi magyar irodalom tanítása a középiskolában II. Tankönyvkiadó: Budapest. 104–108.
Szent Biblia. 1995. Magyar Bibliatársulat: Budapest.
http://www.hevespolice.hu/drogenc/html/ARCHETIP.HTM
http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/jozsefa/jozsefa.htm#szakir
Ha bevezető szavaimból eddig nem derült volna ki, nem áll szándékomban a másféle értelmezési módokat rosszként azonosítani, sem az, hogy bebizonyítsam, ez az egy út vezet a valódi értelem megleléséhez, s főként azt nem szeretném, hogy az olvasó azt hívén, hogy ez a helyes értelem, sutba vágva eddigi elképzeléseit komoran bámuljon maga elé. Mindössze a célom annyi, hogy találjak egy megoldást, egy jelentést, amely elrejtőzött a verstechnikai bravúrok, az életrajzi adatok, és saját érzelmeink fátyola mögé.
Lássuk tehát József Attila versét: A Dunánál.
Dolgozatomban megpróbálom következetesen felderíteni az archetípusok jelenlétét.
Mindjárt a címben találkozunk egy ilyen ősképpel. Mi a Duna? Azontúl persze, hogy a Duna felidézi elménkben mind a magyarságtudatot, mind a „kék folyó” eszméjét. A Duna folyó, a folyó pedig víz. Minden mitológiának szerves része az ősi anyag, a víz. A Bibliában az Isten Lelke a vizek felett lebeg, de a Kalevalában, és finnugor mítoszokban is a vízből támad az anyag, melyből egyébként a világ keletkezik. A víz képe magában hordozza a teremtést és a pusztulást, valamint az állandóságot.
Ha ezt az eddig kialakult képet felruházzuk azzal a tudattal, hogy a Duna, mint hazánk legnagyobb folyója akár történelmünk véres századait is megjelenítheti, előttünk van a csemege: mit keressünk hát a vers szövegében?
Milyen is ez a folyó? „Zavaros, bölcs és nagy; fecseg a felszíne, és a mélye hallgat”. Hamar rájöhetünk, hogy a felszín nyilván csak látszat, azért fecseg, mert nincs komoly mondanivalója, ellenben a mély, ami a tartalmas, fontos mondandókhoz szokott, csendben marad. Szinte kívánja, hogy a felszínes csobogás elhallgatását követően elmondhassa a lényeget.
További szembetűnő esemény a versben, hogy az anya és a gyermek kerül a folyóval analógiás kapcsolatba. A gyermek világa a habok, az anya, ez eredet világa a mély.
Egy második archetípusként feltűnik maga az Anya. Az anya minden kultúrában az eredet jelképe. Ennek a megállapításnak később lesz még jelentősége.
A Duna, mint szüntelen áradó folyó, azaz víz – többszörös jelentést kap. Láttuk már az ősanyagra való utalást, az anya képének felidézését, de egy további aspektusban is feltűnik: a szívből áradó lét, azaz a vér kontextusában. Nem nehéz tudatunkban összekapcsolni az élet és a vér szavakat. A Bibliában az özönvíz történetében jelenik meg először a vérnek, mint az élet jelképének szentsége. Később ez törvény szintjén visszaköszön a Mózesi Törvényben, és az I. századi keresztény tanító, Pál apostol megismétli mind a törvény betűjét, mind a törvény szellemét. A gondolat tehát, hogy a szívből – vagy mondjuk úgy: az érzelmek központjából – ered a Duna, mutatja, hogy a nagy folyó tulajdonképpen magának az Életnek a szimbóluma.
Folytatva a Duna leírásának olvasását, észrevesszük a hasonlóságot az emberi izomzat folytonos működése és a folyó szakadatlan áramlása, mozdulatai között. Ez is a fent említett megállapítást támasztja alá.
Egyébként az első versszakban megjelenik egy dinnyehéj is. Miért lehet fontos egy vízen úszó dinnyehéj? Tudjuk a versből, hogy a Duna a város minden szennyesét mossa. Bizony, a dinnyehéj egy kidobott, felesleges szemét, ami értelmét vesztve sodródik a vízen, szemléltetve minden más „emberi szennyet”, amit ki tud termelni egy település lakossága – természetesen átvitt értelemben. A költő anyja is átvitt értelemben mossa a szennyest, mindazt az emberhez méltatlan károsodást, fertőt, amit neki, és sok anyának meg kellett tapasztalnia élete folyamán.
Ha eddig nem lett volna elég egyértelmű a víz központi szerepe, lássuk meg, hogy még az eső is esni kezd a versben, és a költő, „mintha barlangból nézné, nézi a határt”. Barlangból? Nem kell túl erőteljes asszociációs képesség ahhoz, hogy ezt olvasva megjelenjen előttünk az ősember, amint barlangba húzódva várja az eső végét. Ez egy annyira egyetemes, világképi szimbolika, hogy az ember mellésejti a Földet, a Levegőt és a Tüzet is, és ezeken keresztül ismét az Élet áramlásának már nem is olyan rejtett jelentéséhez érkezünk.
A vers második szakaszába átvezető következő lépcsőfok logikus átmenettel létesül: az „idő egészét” a költő százezer őssel együtt szemléli. Itt érkezünk el az Élet után következő második alappillérhez: az Időhöz.
„Kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell.” – az ősök tették ezt. Mit is tehát? El voltak foglalva azokkal a tevékenységekkel, amivel a haladó idő ruházza fel az embert: létrehozni, háborúságok, harcok közt alkotni, s elmúlni. Figyeljünk fel arra a gondolatra, hogy az ősök csak szemlélgetik az idő egészét, tehát nem befolyásolják érdemben.
Visszacsatolásként emlékezzünk rá, hogy a Duna vizsgálatánál megállapítottuk, hogy a folyó halad, ugyanúgy, ahogy az idő is, vagy akár az élet – megállíthatatlanul. Az ősök említése, a végtelenbe tartó idő felidézése az örök körforgást jelenti. Erre utal az is, hogy a versben a költő együtt ír velük verset – ők fogják a ceruzáját. Ebben a pillanatban az összekötő kapocs jelen és múlt között a költő és a vers, amiben erről tanúságot tesz. Ezzel a gondolattal harmonizál Pálmai Kálmán megállapítása, melyet egy József Attila-tanulmányban tett közzé 1967-ben. Azt írja, hogy magában a költőben jut öntudatra őseinek élete, és ez az öntudat a történelem szülötte, a költő személyén át ível a jövőbe a történelem. Ám a tanulmány szerzője iránti tiszteletem mellett muszáj megjegyeznem, hogy én ezzel a gondolatmenettel nem teljesen értek egyet.
Hogy értelme legyen vitatkozásomnak, idézem a kérdéses sorokat:
„József Attila a dunai népek sorsközösségét, egymásrautaltságát hirdette meg, mert tudta, hogy csak a történelmi és társadalmi átalakulás, a szocializmus új, emberibb világa hozhat teremtő békét e tájra.”
Azt hiszem, hogy a versben felvázolt archetípusok, szimbólumrendszerek jóval globálisabb értelmezést sejtetnek, mintsem egy arra a korra jellemző közép-európai politikai-társadalmi helyzet diktálta magyarázat tudatja az olvasóval. Az életet, a történelmet nem lehet, nem szabad egyféle szemüvegen megvizsgálni, márpedig József Attilát a marxizmus költőjének kikiáltó akkori vélekedés elég „meghatározott színű” szemüveg, mondhatni vörös.
A harmadik szakasz azzal a kijelentéssel indul, hogy:”Anyám kún volt, az apám félig székely,/félig román, vagy tán egészen az.” Ezekből a kijelentésekből első olvasatra a Trianon okozta sokk tűnhet fel. Az a szuggesztív magyarság-hatás, ami ebben a szakaszban megmutatkozik, nyomás alatt tartja a jelentést, hiszen érzelmeinket szólítja meg, nemzetiségtudatunkat. Viszont a nemzetiségi hovatartozás eszméje csak másodlagos. A „félig… vagy tán egészen” kifejezés sejteti, hogy nem olyan fontos a nemzeti idea, egyszerűen az „étel”, az „igaz”, és a szülők képe mellett szerepelteti. És ezzel vissza is kanyarodtunk az Anya képéhez, amit fentebb fejtegettünk. Az élet forrása elsődlegesen az az asszony, akitől származunk, aki a világra hozott, és természetesen az apa, aki nemzett. Így tetten érhető ebben a látszólag történelmi elemekre építő szakaszban az Élet alapmotívuma.
Németh G. Béla ezzel a verssel kapcsolatos fejtegetésében szinte tényként jelenti ki, hogy A Dunánál című vers politikai óda. Tegyük fel, hogy tényleg az. Mai magyarként szólítja fel a költő az olvasót. Ám tegye. De fontos-e ez a mű egész vonulatának szempontjából? Miért tulajdonítanánk nagyobb szerepet a magyarokról szóló fejtegetésnek, mint az életről és az időről szóló részeknek? Ne engedjük, hogy az első meglátás elfedje a szemünket. A magyarságunk része a kultúránknak, része az életünknek. Ugyanúgy, mint az evés, ivás, és ugyanúgy részesei vagyunk a történelemnek, mint bármelyik másik ember nemzeti hovatartozás megjelölése nélkül. És itt érünk el a harmadik pillérhez, ami az Ember.
Összekapcsolódik itt a Duna, a víz archetípusa, az anya ősképe, az idő ellenállhatatlan előrehaladásával a történelem, és végül egy általános értelemben vett ember, aki ugyanannyira az élet körforgásának része, mint a történelemé, s nemzetiségétől függetlenül darabja a haladó időnek.
Felfedeztünk három alappillért a versben: az Életet, az Időt és az Embert. Ezeknek a legfontosabb alapköveknek a vizsgálata a versben meggyőzhetett minket arról, hogy érdemes vigyázni a bevezetőben említett veszélyekkel. Természetesen, miként fent említettem, nem kötelezően érvényes értelmezést kívántam megvalósítani a dolgozatban, viszont azt szerettem volna elérni, hogy az olvasó tegye félre a megszokott látásmódját, és úgy helyezze mérlegre ezt a költeményt. Remélhetőleg tartózkodtunk mind az érzelmi alapon történő értelmezéstől, mind attól, hogy belemagyarázunk valamit József Attila ceruzájába. Az így kibontott jelentést tisztelettel ajánlom az olvasónak, és felhívom hasonló, elmét megmozgató tevékenységek végzésére, amelyektől csak gazdagodunk.
Bibliográfia
Balogh József, 1969. József Attila. Gondolat Kiadó: Budapest. 179–183.
Bókay Antal, 2006. Bevezetés az irodalomtudományba. Osiris Kiadó: Budapest. 114–128.
Bókay Antal, 1980. Egyén, haza és emberség József Attila költészetében. In Irodalomtörténeti Közlemények. LXXXIV. 5–6.
Bécsy Ágnes, 1977. József Attila A Dunánál című versének értelmezéséhez. In Irodalomtörténet. LIX. 3.
Németh G. Béla, 1982. 7 kísérlet a kései József Attiláról. Tankönyvkiadó: Budapest. 207–228.
Pálmai Kálmán, 1967. A XX. századi magyar irodalom tanítása a középiskolában II. Tankönyvkiadó: Budapest. 104–108.
Szent Biblia. 1995. Magyar Bibliatársulat: Budapest.
http://www.hevespolice.hu/drogenc/html/ARCHETIP.HTM
http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/jozsefa/jozsefa.htm#szakir
Hatházi Áron
2008. május 27., 20:15:50
Az alkotó hozzáfűzése:
Az értelmezés az amerikai új
kritika elveinek figyelembe vételével készült. Az értelmezés nem tartja
magát kizárólagosan igaznak, csupán egy elméleti módszerrel közelít a
jelentés felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése