Az ifjak gyújtotta szabadság lángja

1848. március 15-e és 1956. október 23-a. Milyen távol állnak egymástól időben, és milyen közel lelkünkben! A szabadság lángja lobbant fel mindkét alkalommal.

Mindkettőt az elnyomás ellen, a függetlenség vágya gyújtotta, és a lángot az ifjú kezek emelték magasba, majd mindkétszer orosz csizmák taposták - hordozóikkal együtt - a sárba. Az egyiket a cári önkény, a másikat a kommunizmus nevében. Az első több mint másfél évig, a másik alig két hétig világította nemzeti függetlenségünk felhőkkel borított mennyboltját. Az első egy történelmi Magyarországot világított, a másik egy Trianonnal szabdaltat. Eltaposták, de izzón maradó parazsát szüntetni nem tudták. Tovább izzott a hamu alatt. A kegyetlen számonkérés ott sem, itt sem maradt el. Újra az a szabadság került veszélybe, ami országunkat Szent István óta megilleti.

Mi is hasonló korban vagyunk most, mint voltak azok az ifjak, akik vérükkel írták nevüket a világ történelemkönyvének aranyozott oldalaira. A szovjet-bérenc kommunista hatalom sok köztiszteletben álló személyt börtönnel, internálással és halállal sújtott, akik a választott Nemzeti Bizottság és a Nemzetőrség részére tanácsokat adtak a rend, a béke és a nyugalom érdekében.
Milyen sérelmek lehettek azok, amelyek után nemcsak a budapesti, hanem a vidéki lakosság is felszabadult érzésekkel telítődött a forradalom első napjain? Csak néhány a sok közül:

- A parasztság állandó zaklatásnak volt kitéve, az erőszakos TSZ szervezés és beszolgáltatás miatt. Az iparosságot egyaránt súlyos károk érték a kollektivizálással.
- Az értelmiségi réteg bizonytalansága az embertelenségig folytatott káderpolitika nyomása alatt mindvégig érződött. Minden ellenvéleményt szigorúan tiltottak, az elfogadható csendes, türelmes magatartást eltűrték, az egyértelmű elfogadást és ideológiájuk propagálását támogatásban részesítették. Ez volt a hírhedt három T (tűrés, tiltás, támogatás) politikája.A vasfüggönnyel szinte teljesen elzártak bennünket a nyugati világ sokkal magasabb tudományos és technikai fejlettségétől, kultúrájától és gazdasági életétől. Az értelmiségi réteg legjobban elnyomott része régi középosztályunk felső rétegéből került ki. Ezen személyek Magyarország államigazgatásában, oktatásában, gazdaságában, kulturális és művészeti életében vezető szerepet játszottak. Akkori elhallgattatásukat még ma is érzi és szenvedi társadalmunk.
- Az oktatás is pártpolitikát szolgált, továbbtanulni csak a kiválasztottaknak lehetett. Ezért a fiatalság előtt csak MADISZ vagy KISZ tagsággal nyíltak meg a továbbtanulás lehetőségei.
- Lealázó és lelkeket sorvasztó egyházpolitikájukkal méltatlanul meghurcolták a vallásos meggyőződésben élő hívőket, de különösen az egyházak képviselőit, kivéve az úgynevezett „békepapokat”, akik a hívők vélt érdekében politikai szerepet is vállaltak a párt előszobáját képező Hazafias Népfronton keresztül.
- Az iskolán belüli vallásos nevelést kiszorították. Kialakult egy egészségtelen kettős nevelés iskola és család között, ami tovább gyűrűzött a felnőtt korig: közalkalmazottnak nem volt ajánlatos templomban esküdni, gyermeket keresztelni, de még pappal temetkezni sem. Ha mégis megtörtént, arról a besúgóhálózatukon és a beépített tagjaikon keresztül értesültek.

Elsősorban a budapesti ifjúság jelezte nagyfokú elégedetlenségét a fennálló rendszerrel szemben. Nem volt olyan társadalmi réteg, amelynek ne lett volna félni- és féltenivalója. Ilyen körülmények között az általános felszabadultság érzése öntötte el a lakosságot a forradalom történései során.
A legnagyobb megmozdulás és békés tüntetés október 23-a délutánján bontakozott ki, amikor a felvonuló egyetemi ifjúság lelkülete magával ragadta az egész magyar társadalmat.
Az elnyomó rendszer kezdetben értetlenül szemlélte a tüntetést, majd természetéhez híven a legkegyetlenebb módszerhez, az erőszakhoz nyúlt. Nem tudta megérteni és magáévá tenni a 16 pontba foglalt követelések elfogadását. Ellenforradalmároknak minősítette a felvonuló tömeget és fegyvert ragadott. Ez a magatartás még világosabbá tette a tömegek előtt, hogy a fennálló rendszer hazug és embertelen. Alkalmatlan a magyar társadalom vezetésére, irányítására.
A békésen induló felkelés forradalomba, majd szabadságharcba csapott át, vállalva a legnagyobb megpróbáltatásokat is hazánkért és szabadságunkért. A retorzió iszonyatos volt.
A szovjetek Budapest és az ország elhagyását ígérték, de álnok módon november 4-ére virradó éjjel lerohanták az országot, halomra lőtték katonáinkat, ezerszeres túlerejükkel lehengerelték a szabadságunkért még továbbra is harcoló dicsőséges fiatalságot, pribékjeikkel börtönbe hurcolták a munkástanácsok képviselőit is. Ezrek és ezrek vállalták a hősi halált, a börtönt, százezrek a menekülést és a hazátlanságot. Nagy Imre kormányát elsöpörték, és Moszkva bábkormányt ültetett a magyar nép nyakába, pokollá téve az ország életét. Elnyomták a szabadság lángját, de az megmaradt a hamu alatt izzó parázsként...

Ma békében élünk, demokráciánkat építjük. Napjainkban ismét mi, fiatalok kerültünk előtérbe, kezünkben nagy hatalom van: a jövő záloga. Sokan elhivatottnak érezzük magunkat arra, hogy ’56 szellemét élővé tegyük, céljait megvalósítsuk. Ilyen körülmények között nehezebb válaszolni magamnak feltett kérdéseimre: vajon ’56-ban én hogy cselekedtem volna? Érzem a válaszomat!
Remélem, a történelmi távlat hozzásegít bennünket ahhoz, hogy a bevezetőmben írt két fáklyalobbanás közé egyenlőségjel kerüljön, mert hiszem, hogy mindkettő azonos értékű, példájuk örök érvényű.

Kristóf Péter
főszerkesztő
 X. évfolyam 3. szám
 Nemzetközi egyetem - Helyünk Európában