- 2012. október 13., szombat
Ült
a mar kilencvenhárom éves amerikai költő házának teraszán, s arra
gondolt, milyen szemét rendszer uralkodik ma Magyarországon. Szemét,
mert „jobboldali és tekintélyelvű, s mint ilyen, a véleménynyilvánítás
és a polgári szabadságjogok korlátozása felé tolódik”. Ő, vagyis a
beatirodalom élő legendája nem is értette, mit akar tőle a Magyar PEN
Club, amikor neki ítéli oda az idei Janus Pannonius-nagydíjat, amelyre
nagyképűen rá is fogják, hogy ez tulajdonképpen egy költői Nobel-díj.
Amúgy pedig ki az a Janus Pannonius, s hol is van az a Magyarország?!
Lawrence Ferlinghettiről, a kilencvenhárom éves amerikai költőről csak annyit, mindig is a beatirodalom vezetőjének tekintette magát. Már csak azért is, mert az általa alapított kiadó, a City Lights jelentette meg a legtöbb beatíró és beatköltő műveit. Volt itt azért egy kis ellentmondás, hiszen a beatköltészet formabontó, sőt szinte forradalmi törekvései, a hagyományos líra folyamatos tagadása, a polgári társadalomnak és a polgári értékrendnek való hátat mutatás sehogy sem tudott szinkronba kerülni a nagyon is konzervatív kiadóvállalati szemlélettel. Mint ahogy a beatben minduntalan föllelhető csavargóromantika sem passzolt össze vállalatvezetői zakójával és nyakkendőjével. Kapott is néhány fricskát ezért, de hát miért is érdekelte volna mindez Ferlinghettit, amikor pályatársaihoz hasonlóan ő is küldetéses ember volt.
Gregory Corsóval, Allen Ginsberggel, Jack Kerouackel vagy éppenséggel Tom Wolfe-fal együtt fáradoztak a világirodalom megújításán, és ha az sikerül, akkor jöhet egy új világrend kialakítása is. Ki is alakult, s jött is, bár hangsúlyai áttevődtek a zenébe, végül pedig onnan sugároztak szét a divattól, a viselettől kezdve a képzőművészeten át az élet szinte minden területére. A politikába is, hiszen az 1968-as diáklázadások voltaképpen a beatforradalom performance-jellegű megtestesülései voltak. Ezalól egyikünk sem tudta kivonni magát. Talán ezért is gondolta úgy a Magyar PEN Club öt tagból álló nemzetközi zsűrije, hogy legyen Ferlinghetti a Janus Pannonius-nagydíj első jutalmazottja.
Nem lett. Mert lehet, hogy a legtöbb amerikaihoz hasonlóan ő sem tudja, hol van Magyarország, s lehet, hogy el is hiszi, mennyire tekintélyelvű rendszer uralkodik ott, bárhol is legyen, de mielőtt átvehette volna a neki ítélt nagydíjat, megcsörrent a telefonja. Valahonnan innen, Budapestről hívhatták, s egy komoly hang azt mondta állítólag a kagylóba, ha át meri venni a díjat s a vele járó ötvenezer eurót, annak nagyon komoly következményei lesznek. Aztán lediktálták neki ezt a „jobboldalizó, tekintélyelvűző” nyilatkozatot, amelyet el kell küldenie majd a sajtónak, vagyis a Los Angeles Timesnak. Ferlinghetti azért habozott egy kicsit, alkudozott a Magyar PEN Clubbal egy kicsit, sajnos a PEN Club is alkudozott vele, persze nyilvánvaló, hogy Magyarország politikai presztízséért küzdött már ekkor Szőcs Géza, a szervezet elnöke. Úgy tűnt, talán meg is állapodnak, de aztán megjelent a Los Angeles Times inkriminált száma, benne a Ferlinghetti-levéllel.
Azon most külön is el kellene gondolkodni, hogy Ferlinghetti jó választása volt-e a zsűrinek. A díj szabályzata szerint a jelöltnek mindenképpen külföldi költőnek kell lennie. Kár. Nálam Berzsenyi lett volna a legesélyesebb. Még így, posztumusz formában is. Hisz egy csomó „kifizetetlen számlánk” gyűlt föl vele szemben. És még csak a sámlira sem tettük fel, nemhogy a piedesztálra. Na nem ő az egyetlen.
Végül is hét név közül szavazott a grémium Ferlinghettire. Meglehet, azért is, mert új kötete jelenik meg mostanában magyarul.
Ilyen erővel persze szavazhatott volna a zsűri Jevtusenkóra is, aki ugyancsak a jelöltek között volt, s legalább egyszer életében járt már Magyarországon. Vagy Markó Bélára. Aki nem magyar költő ugyan, de legalább magyarul ír. Ahogy azonban a hálózatok dolgával állunk, ideértve a mobiltelefon-hálózatokat is, lehet, hogy egy eszkimóval jártunk volna a legjobban. Mert a sarkkörön talán még nincs térerő…
Lawrence Ferlinghettiről, a kilencvenhárom éves amerikai költőről csak annyit, mindig is a beatirodalom vezetőjének tekintette magát. Már csak azért is, mert az általa alapított kiadó, a City Lights jelentette meg a legtöbb beatíró és beatköltő műveit. Volt itt azért egy kis ellentmondás, hiszen a beatköltészet formabontó, sőt szinte forradalmi törekvései, a hagyományos líra folyamatos tagadása, a polgári társadalomnak és a polgári értékrendnek való hátat mutatás sehogy sem tudott szinkronba kerülni a nagyon is konzervatív kiadóvállalati szemlélettel. Mint ahogy a beatben minduntalan föllelhető csavargóromantika sem passzolt össze vállalatvezetői zakójával és nyakkendőjével. Kapott is néhány fricskát ezért, de hát miért is érdekelte volna mindez Ferlinghettit, amikor pályatársaihoz hasonlóan ő is küldetéses ember volt.
Gregory Corsóval, Allen Ginsberggel, Jack Kerouackel vagy éppenséggel Tom Wolfe-fal együtt fáradoztak a világirodalom megújításán, és ha az sikerül, akkor jöhet egy új világrend kialakítása is. Ki is alakult, s jött is, bár hangsúlyai áttevődtek a zenébe, végül pedig onnan sugároztak szét a divattól, a viselettől kezdve a képzőművészeten át az élet szinte minden területére. A politikába is, hiszen az 1968-as diáklázadások voltaképpen a beatforradalom performance-jellegű megtestesülései voltak. Ezalól egyikünk sem tudta kivonni magát. Talán ezért is gondolta úgy a Magyar PEN Club öt tagból álló nemzetközi zsűrije, hogy legyen Ferlinghetti a Janus Pannonius-nagydíj első jutalmazottja.
Nem lett. Mert lehet, hogy a legtöbb amerikaihoz hasonlóan ő sem tudja, hol van Magyarország, s lehet, hogy el is hiszi, mennyire tekintélyelvű rendszer uralkodik ott, bárhol is legyen, de mielőtt átvehette volna a neki ítélt nagydíjat, megcsörrent a telefonja. Valahonnan innen, Budapestről hívhatták, s egy komoly hang azt mondta állítólag a kagylóba, ha át meri venni a díjat s a vele járó ötvenezer eurót, annak nagyon komoly következményei lesznek. Aztán lediktálták neki ezt a „jobboldalizó, tekintélyelvűző” nyilatkozatot, amelyet el kell küldenie majd a sajtónak, vagyis a Los Angeles Timesnak. Ferlinghetti azért habozott egy kicsit, alkudozott a Magyar PEN Clubbal egy kicsit, sajnos a PEN Club is alkudozott vele, persze nyilvánvaló, hogy Magyarország politikai presztízséért küzdött már ekkor Szőcs Géza, a szervezet elnöke. Úgy tűnt, talán meg is állapodnak, de aztán megjelent a Los Angeles Times inkriminált száma, benne a Ferlinghetti-levéllel.
Azon most külön is el kellene gondolkodni, hogy Ferlinghetti jó választása volt-e a zsűrinek. A díj szabályzata szerint a jelöltnek mindenképpen külföldi költőnek kell lennie. Kár. Nálam Berzsenyi lett volna a legesélyesebb. Még így, posztumusz formában is. Hisz egy csomó „kifizetetlen számlánk” gyűlt föl vele szemben. És még csak a sámlira sem tettük fel, nemhogy a piedesztálra. Na nem ő az egyetlen.
Végül is hét név közül szavazott a grémium Ferlinghettire. Meglehet, azért is, mert új kötete jelenik meg mostanában magyarul.
Ilyen erővel persze szavazhatott volna a zsűri Jevtusenkóra is, aki ugyancsak a jelöltek között volt, s legalább egyszer életében járt már Magyarországon. Vagy Markó Bélára. Aki nem magyar költő ugyan, de legalább magyarul ír. Ahogy azonban a hálózatok dolgával állunk, ideértve a mobiltelefon-hálózatokat is, lehet, hogy egy eszkimóval jártunk volna a legjobban. Mert a sarkkörön talán még nincs térerő…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése