Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2012. szeptember 24., hétfő

Számvetés


Álláspont
 
 
Tisztázzuk az elején: e sorok írója politikai újságírással keresi a kenyerét, és számtalan politikust, mozgalmárt ismer, akikkel egyébként nagyszerűen eltereferélhet bárhol, bármikor, bármiről. Előre szólok tehát, hogy a politikának úgy önmagában a létezési jogosultságát el nem vitatom.
Csak az arányok, ugyebár.
Telnek, múlnak az évek, lassan megöregszünk, nem csoda, ha az ember egy idő után őszintén törekszik arra, hogy a politikára minimális, a valóban fontos dolgokra viszont elégséges időt szakítson. Én egy ideje azt veszem észre, hogy – politikáról szólván – egyre ritkábban töröm a fejemet taktikai jellegű, módszertani problémákon, a végcél viszont egyre sűrűbben és világosabban tűnik fel.
A hazafias felfogás nem feltétlenül azt jelenti, hogy minden áldott nap nyakig merülünk a pártpolitikába, s hogy elharsogjuk egymásnak korunk hívószavait. A dolgok természeténél fogva ezek a hívószavak ugyanis egy emberöltő múlva semmit sem jelentenek. Emlékszünk még a szovjet ember, osztályharc, géemká, maszek taxis, békekölcsön szavakra? Mire a fiam nagypapa lesz, a következőkön kacarásznak majd Magyarországon: Európai Unió, demokratikus értékek, náci, kommunista… Minden, ami ma értéknek vagy tehernek látszik, addigra avítt szóhasználatként rendeződik el a koponyákban. Csak somolyognak majd rajtunk, mint ahogyan mi is nagyot nézünk, ha valaki cvikkerben, cilinderesen száll fel az egyes villamosra.
Hiába is magyaráznánk, hogy 2012-ben életünk nagy részét ezeknek a fogalmaknak az abszurditásig felfokozott magyarázata, kikényszerítése rabolta el, márpedig ez a szomorú igazság.
És akkor most a végcél… A hazafias embernek egyetlen célja lehet, a többi csak mellékutca és szófia beszéd: ez pedig nem más, mint a magyarság megmaradása. A cél nem több és nem kevesebb, mint hogy száz év múlva is az anyanyelvükön olvassák a gyerekek Arany Jánost ebben az országban, háromszáz év múltán pedig ne úgy emlékezzenek ránk a Kárpát-medencében, ahogyan mi – mondjuk – az eltűnt etruszkokra.
Túl sokat politizálunk, és roppant nívótlanul. Bárki meggyőződhet erről, aki nagyobb társaságban szóba elegyedik ismerőssel, ismeretlennel. Egy normális országban a másik ember politikai nézeteiről, fizetéséről, vallásáról, netán vallástalanságáról csak közeli ismerősök cseverésznek. Nálunk, ha ezt a három témát elzárnánk egymás elől, csak olyan borzalmas társasági témák maradnának, mint a családi ügyek, a gyerekek jó kiszólásai, aztán a különféle kedvtelések, kirándulás, sportolás, érdekes olvasmányok, irodalom, zene, utazás, főzés, borok és a többi. Hát nem lidércnyomás…?
Egyszer éppen kinn ültem a vízparton, nemigen kaptak a halak, amikor megcsörrent a mobilom (nem is értem, miért vittem magammal, nem szoktam egyébként…). Barátom, az író szólt bele, valami pesti programra csábított, de közbevágtam: én most éppen a Kurca folyó dévérkeszegeit igyekszem kifogni. Mire ő: „Te ma már tettél valamit önmagadért!” Aztán katt. Először azt hittem, tréfál, aztán rájöttem, hogy igaza van.
A látszólagos tétlenség, a külvilág kiszorítása, a kikényszerített egyedüllét nemesíti a lelket, és elűzi, kisöpri a tisztátalan, rossz gondolatokat. A gépies, monoton élet viszont végletesen szűkíti a látóhatárunkat. Időnként muszáj elmenekülni, elzárkózni, belső tartományokba merülni és olyasmin töprengeni, amin egyébként nem szoktunk. De a vízparti történet csak egy példa. Írhatnám azt is, hogy aki jó birkapörköltet főz, sokkal hasznosabb a haza számára, mint aki a tizenötödik világmegváltó programját fogalmazza meg a blogján.
Ha nagyot gondolunk a közösség, a nemzet dolgairól, akkor tiszta lélekkel kell nekifognunk, mert ha sötét, beteg környezetben élünk, megoldási javaslataink éppen olyanok lesznek.
Magyarországnak arra van szüksége, hogy mától kezdve másképp élj, mint eddig. Csak akkor változik az ország, akkor marad meg hazánk, nyelvünk, kultúránk, ha végre a lényeggel foglalkozol: eltávolodsz a napi politikától, és a lényegre összpontosítasz. Ez pedig nem más, mint te magad… Nem az ellenségeid, nem a túloldal, nem is a politikai klub, amelyhez tartozol, hanem az egészséged, a családod, a munkád. Ha akarod, akkor néhány négyzetméteres rend támad körülötted. Így szolgálod legjobban a megmaradás ügyét, nem pedig úgy, ha ábrándokat kergetsz, állandóan panaszkodsz úton-útfélen, és mástól várod a megoldást.
Igen: el kell menni választani, a politikai ízlésünk is fontos, értékek mentén haladunk… de életünk csak egy van. Pontosabban az biztos, hogy ez az életünk legalább van. És ebbe az életbe felesleges belezsúfolni a világ minden nyomorúságát, amikor éppen fel is emelhetnénk a fejünket.
Az idő telik, és mindenkinek véget ér az útja. Éppen ideje, hogy számvetést készítsünk, és őszintén örüljünk minden egyes napnak, amit a szeretteinkkel, a barátainkkal és önmagunk társaságában tölthetünk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ti urak

Kondor Katalin Ti urak, ott, a magasságos Európai Parlamentben, nem szégyellitek magatokat? Foglalkoztok-e egyáltalán a titeket az álságos u...