Számvetés

- 2012. szeptember 24., hétfő

Álláspont

 

 

Tisztázzuk az elején: e sorok írója politikai újságírással keresi a kenyerét, és számtalan politikust, mozgalmárt ismer, akikkel egyébként nagyszerűen eltereferélhet bárhol, bármikor, bármiről. Előre szólok tehát, hogy a politikának úgy önmagában a létezési jogosultságát el nem vitatom.
Csak az arányok, ugyebár.
Telnek, múlnak az évek, lassan megöregszünk, nem csoda, ha az ember egy idő után őszintén törekszik arra, hogy a politikára minimális, a valóban fontos dolgokra viszont elégséges időt szakítson. Én egy ideje azt veszem észre, hogy – politikáról szólván – egyre ritkábban töröm a fejemet taktikai jellegű, módszertani problémákon, a végcél viszont egyre sűrűbben és világosabban tűnik fel.
A hazafias felfogás nem feltétlenül azt jelenti, hogy minden áldott nap nyakig merülünk a pártpolitikába, s hogy elharsogjuk egymásnak korunk hívószavait. A dolgok természeténél fogva ezek a hívószavak ugyanis egy emberöltő múlva semmit sem jelentenek. Emlékszünk még a szovjet ember, osztályharc, géemká, maszek taxis, békekölcsön szavakra? Mire a fiam nagypapa lesz, a következőkön kacarásznak majd Magyarországon: Európai Unió, demokratikus értékek, náci, kommunista… Minden, ami ma értéknek vagy tehernek látszik, addigra avítt szóhasználatként rendeződik el a koponyákban. Csak somolyognak majd rajtunk, mint ahogyan mi is nagyot nézünk, ha valaki cvikkerben, cilinderesen száll fel az egyes villamosra.
Hiába is magyaráznánk, hogy 2012-ben életünk nagy részét ezeknek a fogalmaknak az abszurditásig felfokozott magyarázata, kikényszerítése rabolta el, márpedig ez a szomorú igazság.
És akkor most a végcél… A hazafias embernek egyetlen célja lehet, a többi csak mellékutca és szófia beszéd: ez pedig nem más, mint a magyarság megmaradása. A cél nem több és nem kevesebb, mint hogy száz év múlva is az anyanyelvükön olvassák a gyerekek Arany Jánost ebben az országban, háromszáz év múltán pedig ne úgy emlékezzenek ránk a Kárpát-medencében, ahogyan mi – mondjuk – az eltűnt etruszkokra.
Túl sokat politizálunk, és roppant nívótlanul. Bárki meggyőződhet erről, aki nagyobb társaságban szóba elegyedik ismerőssel, ismeretlennel. Egy normális országban a másik ember politikai nézeteiről, fizetéséről, vallásáról, netán vallástalanságáról csak közeli ismerősök cseverésznek. Nálunk, ha ezt a három témát elzárnánk egymás elől, csak olyan borzalmas társasági témák maradnának, mint a családi ügyek, a gyerekek jó kiszólásai, aztán a különféle kedvtelések, kirándulás, sportolás, érdekes olvasmányok, irodalom, zene, utazás, főzés, borok és a többi. Hát nem lidércnyomás…?
Egyszer éppen kinn ültem a vízparton, nemigen kaptak a halak, amikor megcsörrent a mobilom (nem is értem, miért vittem magammal, nem szoktam egyébként…). Barátom, az író szólt bele, valami pesti programra csábított, de közbevágtam: én most éppen a Kurca folyó dévérkeszegeit igyekszem kifogni. Mire ő: „Te ma már tettél valamit önmagadért!” Aztán katt. Először azt hittem, tréfál, aztán rájöttem, hogy igaza van.
A látszólagos tétlenség, a külvilág kiszorítása, a kikényszerített egyedüllét nemesíti a lelket, és elűzi, kisöpri a tisztátalan, rossz gondolatokat. A gépies, monoton élet viszont végletesen szűkíti a látóhatárunkat. Időnként muszáj elmenekülni, elzárkózni, belső tartományokba merülni és olyasmin töprengeni, amin egyébként nem szoktunk. De a vízparti történet csak egy példa. Írhatnám azt is, hogy aki jó birkapörköltet főz, sokkal hasznosabb a haza számára, mint aki a tizenötödik világmegváltó programját fogalmazza meg a blogján.
Ha nagyot gondolunk a közösség, a nemzet dolgairól, akkor tiszta lélekkel kell nekifognunk, mert ha sötét, beteg környezetben élünk, megoldási javaslataink éppen olyanok lesznek.
Magyarországnak arra van szüksége, hogy mától kezdve másképp élj, mint eddig. Csak akkor változik az ország, akkor marad meg hazánk, nyelvünk, kultúránk, ha végre a lényeggel foglalkozol: eltávolodsz a napi politikától, és a lényegre összpontosítasz. Ez pedig nem más, mint te magad… Nem az ellenségeid, nem a túloldal, nem is a politikai klub, amelyhez tartozol, hanem az egészséged, a családod, a munkád. Ha akarod, akkor néhány négyzetméteres rend támad körülötted. Így szolgálod legjobban a megmaradás ügyét, nem pedig úgy, ha ábrándokat kergetsz, állandóan panaszkodsz úton-útfélen, és mástól várod a megoldást.
Igen: el kell menni választani, a politikai ízlésünk is fontos, értékek mentén haladunk… de életünk csak egy van. Pontosabban az biztos, hogy ez az életünk legalább van. És ebbe az életbe felesleges belezsúfolni a világ minden nyomorúságát, amikor éppen fel is emelhetnénk a fejünket.
Az idő telik, és mindenkinek véget ér az útja. Éppen ideje, hogy számvetést készítsünk, és őszintén örüljünk minden egyes napnak, amit a szeretteinkkel, a barátainkkal és önmagunk társaságában tölthetünk.