- 2012. szeptember 26., szerda
Az
Európai Bizottság elnöke hivatalos nyilatkozatában megállapította, hogy
az immár négy éve csitulni nem akaró válságot a nemzetközi bankok
felelőtlen piaci viselkedése okozta. A kijelentés olyasmit tett a
korábban politikailag nem korrektnek tartott kategóriából a közbeszédbe,
ami már engedélye nélkül is régóta ott van. Tette ezt Barroso azért,
mert tovább tagadni már értelmetlen lett volna, és mert a válság
megoldásért kiált már négy éve. Nyilatkozatában kitért a megoldási
javaslatokra is: bankuniót, egységes, uniós szintű bankfelügyeletet,
fiskális uniót akar. Kimondta az eddig kimondhatatlannak tartott
kulcsszót, a föderációt is.
Azt, hogy az Európai Uniót föderációvá alakítsák, eddig azért nem mondták ki, mert az alapító atyák az önálló nemzetek Európáját álmodták meg, a föderáció pedig – akárhogy is csűrjük-csavarjuk a dolgot – Európaállamot jelent, vagyis ez már azt jelenti, hogy letérnek az alapítók által kijelölt útról, és a tagállamok feladják önálló döntési jogosultságukat.
Barroso kutyaharapást szőrével akar gyógyítani, a bajba került európai együttműködést sokkal magasabb szintre helyezné. Javaslatát anélkül teszi meg, hogy azt megelőzően a bankrendszer felelőtlenségét mint válságokozót konkrétan megjelölné, és a vétségek megszüntetésére tenne kezdeményezést. A bajba került kevesebb Európa helyett több Európát óhajt az elnök úr, azaz több teherviselőt azoknak a bajoknak az orvoslására, amelyeket a banki felelőtlenség okozott.
Szó azonban véletlenül se essen a felelőtlenségekről, amelyek a bajok forrását képezik. Főként ne arról, hogy ezeket a bajforrásokat lehet-e, és ha igen, akkor miként orvosolni. Barroso helyett a hozzám hasonló, szaporodó számú „akadékoskodóra” hárul, hogy a bajforrásokat megjelölje, valamint megoldási javaslatokat is tegyen, mozgósítsa e fontos ügyben a civil társadalmat.
Barrosónak szólnia kellene arról az égbekiáltó ellentmondásról, ami abból adódik, hogy a világgazdaság (és főként az euroatlanti térség) pénzellátása ismeretlen tulajdoni szerkezetű magánbankrendszertől, a Federal Reserve Systemtől függ, amelyet még gazdaországa, az Amerikai Egyesült Államok sem képes teljes körűen ellenőrizni. Az európai pénzellátás korábban is a dollártól (euródollárok) függött, és az eurón keresztül ma is ettől az ellenőrizhetetlen intézményrendszertől függ. Beszélnie kellett volna arról a nyílt, a hivatalos piaci szabályokat is semmibe vevő magatartásról, amit a „piac” szereplői az elmúlt évtizedben követtek. Beszélnie kellett volna a csalárd hitelminősítői eljárásokról, a hitelminősítők és pénzügyi befektetők tulajdonosi összeférhetetlenségéről, a világpiac vezető referencia-kamatlábainak manipulálásáról. Mindenképp ki kellett volna térnie arra is, hogy a válságot ezek a gátlástalan ügyek okozták. El kellett volna magyaráznia a laikus közönségnek, hogy nem igaz a sokat hallott tanmese, hogy a nemzetgazdaságok költségvetési hiányát és felhalmozott adósságát maguk az állampolgárok okozták, mert sokkal többet fogyasztanak, mint amennyit megtermeltek. (Nálunk ez a hamis lemez már negyven éve forog.) El kellett volna mondania, hogy a pénzügyi egyensúlytalanságokból az ország lakóinak a legcsekélyebb hasznuk sem származott, de a finanszírozók a megemelt kamatokon és az árfolyamok rapszodikus mozgásán keresztül milliárdokat húztak ki az országokból, amelyeket a tönkretétel után még végső felszámolással is fenyegetnek. Lásd Görögország példáját, ahol már odáig merészkedtek, hogy az ország területéből is megkíséreltek részeket kihasítani, szigeteket elbitorolni az adósság fejében.
Sok egyéb mellett számot kellett volna adnia arról a sok ezermilliárd euróról és dollárról, ami az adófizetés elől adóparadicsomokba menekülve adja ma a globális gazdaság tőkéjének gerincét. Ez a tőke hirdet versenysemlegességet azokkal, akik otthon leadóznak, és adómentességet követel magának, ha valahol megjelenve hajlandó éhbérközeli szinten munkahelyeket teremteni. Rendszerint ott, ahol ezeket korábban megszüntette.
Barrosónak ezekről az ügyekről kellett volna beszélnie, ha valóban meg akarja reformálni Európát. Mindenképpen szólnia kellett volna arról, hogy miként lehetne a pénzeket visszaterelni oda, ahonnan azokat kivonták, hogy aztán az adót megfizetve tényleg működőképes legyen a versenysemlegesség. Ő azonban ezeket az ügyeket kerüli. Víziója mégis a több Európa. Mindenekelőtt a Bank-Európa a kedvence, valamint a fiskális (költségvetési) unió. Ebben ugyanis elvonnák az országoktól a jogot, hogy maguk döntsenek arról, mire költik az adókat. Azt már Európa mondaná meg, miután kiszámolta, hogy a bankoknak minden cent kamatot kifizettek.
Ha ezek után is bakizik némelyik bank, legyen majd bankmentő alap is, meg közös bankfelügyelet, amely meghatározza, hogy mennyit szavaznak meg az aktuális bankmentésre. Azért is kell a közös bankfelügyelet, hogy még véletlenül se jelenhessen meg újabb intézmény a pályán; más, mint a „kívánatosak”. Természetesen mindezek fölé kívánkozik egy föderatív berendezkedés, amelyben a föderáció tagjai majd rendelkeznek azokkal a pénzügyi forrásokkal, amelyek a bankrendszer igényeinek kielégítése, a kamatok kifizetése és az aktuális bankmentések után megmaradnak.
Mi, magyarok rendelkezünk, ha nem is föderatív, de a duális berendezkedésű állam történelmi tapasztalataival. Akkoriban azonban nem a mai, felelőtlenségektől terhes pénzrendszer működött. A duális állam mindkét szereplője abból gazdálkodott, amit adóként összegyűjtött. Ebből csak a közös költségeket (külügy, hadügy) kellett a közös kasszába befizetni. A többiről Bécsben és Pesten döntöttek a parlamentek.
Barroso most azt ajánlja nekünk reformként, hogy a nemzetenként összegyűjtött pénzből először markolják ki részüket a bankok, majd ami megmarad, abból gazdálkodjanak az államok, mintha a bankokat mindenkinek a hátán kellene cipelnie, mint eddig is a válságban, csak mostantól már föderatív alapon. Barroso ajánlata érthető, ha tudjuk, hogy ma az Európai Unió vezetői inkább a bankok kiválasztott emberei, mint az európai választóké.
Ideje lenne már Barrosót a lovon megfordítani, mert ha nem figyelünk oda rá rendesen, még végzetesen rossz irányba viszi a lova, és vele együtt bennünket, Európát is.
Azt, hogy az Európai Uniót föderációvá alakítsák, eddig azért nem mondták ki, mert az alapító atyák az önálló nemzetek Európáját álmodták meg, a föderáció pedig – akárhogy is csűrjük-csavarjuk a dolgot – Európaállamot jelent, vagyis ez már azt jelenti, hogy letérnek az alapítók által kijelölt útról, és a tagállamok feladják önálló döntési jogosultságukat.
Barroso kutyaharapást szőrével akar gyógyítani, a bajba került európai együttműködést sokkal magasabb szintre helyezné. Javaslatát anélkül teszi meg, hogy azt megelőzően a bankrendszer felelőtlenségét mint válságokozót konkrétan megjelölné, és a vétségek megszüntetésére tenne kezdeményezést. A bajba került kevesebb Európa helyett több Európát óhajt az elnök úr, azaz több teherviselőt azoknak a bajoknak az orvoslására, amelyeket a banki felelőtlenség okozott.
Szó azonban véletlenül se essen a felelőtlenségekről, amelyek a bajok forrását képezik. Főként ne arról, hogy ezeket a bajforrásokat lehet-e, és ha igen, akkor miként orvosolni. Barroso helyett a hozzám hasonló, szaporodó számú „akadékoskodóra” hárul, hogy a bajforrásokat megjelölje, valamint megoldási javaslatokat is tegyen, mozgósítsa e fontos ügyben a civil társadalmat.
Barrosónak szólnia kellene arról az égbekiáltó ellentmondásról, ami abból adódik, hogy a világgazdaság (és főként az euroatlanti térség) pénzellátása ismeretlen tulajdoni szerkezetű magánbankrendszertől, a Federal Reserve Systemtől függ, amelyet még gazdaországa, az Amerikai Egyesült Államok sem képes teljes körűen ellenőrizni. Az európai pénzellátás korábban is a dollártól (euródollárok) függött, és az eurón keresztül ma is ettől az ellenőrizhetetlen intézményrendszertől függ. Beszélnie kellett volna arról a nyílt, a hivatalos piaci szabályokat is semmibe vevő magatartásról, amit a „piac” szereplői az elmúlt évtizedben követtek. Beszélnie kellett volna a csalárd hitelminősítői eljárásokról, a hitelminősítők és pénzügyi befektetők tulajdonosi összeférhetetlenségéről, a világpiac vezető referencia-kamatlábainak manipulálásáról. Mindenképp ki kellett volna térnie arra is, hogy a válságot ezek a gátlástalan ügyek okozták. El kellett volna magyaráznia a laikus közönségnek, hogy nem igaz a sokat hallott tanmese, hogy a nemzetgazdaságok költségvetési hiányát és felhalmozott adósságát maguk az állampolgárok okozták, mert sokkal többet fogyasztanak, mint amennyit megtermeltek. (Nálunk ez a hamis lemez már negyven éve forog.) El kellett volna mondania, hogy a pénzügyi egyensúlytalanságokból az ország lakóinak a legcsekélyebb hasznuk sem származott, de a finanszírozók a megemelt kamatokon és az árfolyamok rapszodikus mozgásán keresztül milliárdokat húztak ki az országokból, amelyeket a tönkretétel után még végső felszámolással is fenyegetnek. Lásd Görögország példáját, ahol már odáig merészkedtek, hogy az ország területéből is megkíséreltek részeket kihasítani, szigeteket elbitorolni az adósság fejében.
Sok egyéb mellett számot kellett volna adnia arról a sok ezermilliárd euróról és dollárról, ami az adófizetés elől adóparadicsomokba menekülve adja ma a globális gazdaság tőkéjének gerincét. Ez a tőke hirdet versenysemlegességet azokkal, akik otthon leadóznak, és adómentességet követel magának, ha valahol megjelenve hajlandó éhbérközeli szinten munkahelyeket teremteni. Rendszerint ott, ahol ezeket korábban megszüntette.
Barrosónak ezekről az ügyekről kellett volna beszélnie, ha valóban meg akarja reformálni Európát. Mindenképpen szólnia kellett volna arról, hogy miként lehetne a pénzeket visszaterelni oda, ahonnan azokat kivonták, hogy aztán az adót megfizetve tényleg működőképes legyen a versenysemlegesség. Ő azonban ezeket az ügyeket kerüli. Víziója mégis a több Európa. Mindenekelőtt a Bank-Európa a kedvence, valamint a fiskális (költségvetési) unió. Ebben ugyanis elvonnák az országoktól a jogot, hogy maguk döntsenek arról, mire költik az adókat. Azt már Európa mondaná meg, miután kiszámolta, hogy a bankoknak minden cent kamatot kifizettek.
Ha ezek után is bakizik némelyik bank, legyen majd bankmentő alap is, meg közös bankfelügyelet, amely meghatározza, hogy mennyit szavaznak meg az aktuális bankmentésre. Azért is kell a közös bankfelügyelet, hogy még véletlenül se jelenhessen meg újabb intézmény a pályán; más, mint a „kívánatosak”. Természetesen mindezek fölé kívánkozik egy föderatív berendezkedés, amelyben a föderáció tagjai majd rendelkeznek azokkal a pénzügyi forrásokkal, amelyek a bankrendszer igényeinek kielégítése, a kamatok kifizetése és az aktuális bankmentések után megmaradnak.
Mi, magyarok rendelkezünk, ha nem is föderatív, de a duális berendezkedésű állam történelmi tapasztalataival. Akkoriban azonban nem a mai, felelőtlenségektől terhes pénzrendszer működött. A duális állam mindkét szereplője abból gazdálkodott, amit adóként összegyűjtött. Ebből csak a közös költségeket (külügy, hadügy) kellett a közös kasszába befizetni. A többiről Bécsben és Pesten döntöttek a parlamentek.
Barroso most azt ajánlja nekünk reformként, hogy a nemzetenként összegyűjtött pénzből először markolják ki részüket a bankok, majd ami megmarad, abból gazdálkodjanak az államok, mintha a bankokat mindenkinek a hátán kellene cipelnie, mint eddig is a válságban, csak mostantól már föderatív alapon. Barroso ajánlata érthető, ha tudjuk, hogy ma az Európai Unió vezetői inkább a bankok kiválasztott emberei, mint az európai választóké.
Ideje lenne már Barrosót a lovon megfordítani, mert ha nem figyelünk oda rá rendesen, még végzetesen rossz irányba viszi a lova, és vele együtt bennünket, Európát is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése