Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2012. szeptember 29., szombat

Kovacsics ítél

Bayer Zsolt  Álláspont /Magyar Hírlap/

- 2012. szeptember 28., péntek
 
 
Erdélyben, Mózsi bátyámék tisztaszobájában a Kormányzó portréja függ a falon. Mózsi bátyám megsüvegeli őt, a Kormányzó urat. Ugyanis Mózsi bátyám életének meghatározó élménye, amikor Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz. Mózsi bátyám életében kevés boldog és önfeledt pillanat akad – de a visszacsatolás olyan pillanat. És ő ezt a pillanatot Horthy Miklóshoz köti – nagyon helyesen, hiszen ki máshoz is köthetné?
Sok-sok Mózsi bátyám-féle ember él Erdély-szerte. Sok-sok ilyen ember él idehaza, az anyaországban is. (Nagyapám, ameddig élt, gyakorta mondogatta, „hja kérem, az utolsó mesterember elment innen Horthyval”, amely mondatban az fejeződött ki, hogy a „létező szocializmusban” képtelenség bármit tisztességesen megcsináltatni, megjavíttatni, megszereltetni, mert a „létező szocializmus” a képtelenség maga.)
És természetesen élnek az országban olyanok is, akik számára Horthy Miklós maga az ördög és a rontás.
Feltételezhetően a kétféle gondolkodásmód és érzésvilág egész egyszerűen kibékíthetetlen egymással, ugyanis más-más tapasztalatokból táplálkozik. S mert családon belül mégis csak hagyományozódnak bizonyos dolgok, gondolkodási sémák és értékítéletek, így abban sem bízhatunk, hogy a közvetlenül érintett generációk kihalásával majd megszűnik ez a fajta szembenállás. Nem fog megszűnni. Legfeljebb majd akkor, amikor végképp vége lesz a nyugati civilizációnak – de akkor már úgyis lényegtelen és felesleges lesz ilyesmivel bíbelődni.
Most még azonban létezik ez a civilizáció, még ha rettenetes állapotban is. És ebbe a „még” létezésbe rontott bele a Siófoki Városi Bíróság.
A Siófoki Városi Bíróság ítélete szerint ugyan Dániel Péter bűnös rongálás vétségében, de cselekedete „erkölcsileg pozitív tartalmú és társadalmilag hasznos figyelemfelhívás volt”. Majd e verdikt után Kovacsics István bíró hosszan indokolta mindezt.
Kár volt.
Kár ezért az egészért.
Nemrégiben egy másik bíróság másik bírája azt mondta ki, hogy Joav Blum ugyan elkövette a terhére rótt bűncselekményt, de mivel nem volt tudatában a törvényeknek, ezért nem büntethető.
Az a másik bíró ezzel egyszersmind ad acta helyezte a teljes római jogot. S mivel a római jog ennek a nyugati civilizációnak az egyik pillére volt, így partvonalon kívülre helyezése végül is tökéletesen beleillik mindazon folyamatokba, amelyeket elszenvedünk.
Kovacsics István bíró fenti ítéletével és ítéletének indoklásával nem szüntetett meg semmit, sokkal inkább visszahozott valamit minekünk.
Visszahozta 1952-t.
Ugyanis azóta nem nagyon fordult elő, hogy egy bíró az ítéletében és ítéletének indoklásában politikai nyilatkozatot tegyen.
Semmit sem tudok Kovacsics Istvánról.
Nem tudom, honnan jött, nem tudom, kik és hogyan nevelték, nem tudom, mi mindent hallott odahaza a világról, Magyarországról, történelemről, Horthyról, életről. Legfeljebb, ha elképzeléseim lehetnek ezek után Kovacsics István előéletéről és családi hátteréről. S ha megengedő vagyok, mindez egyszersmind felmentésül is szolgálhat számára. Persze, csak ha megengedő vagyok, s persze, csak szigorú korlátok között. Már azért is, mert protestánsként sem hiszek a predestinatióban, ugyanis az felment minden felelősség alól. Másrészt eleve kizárja annak lehetőségét, hogy az ember megváltozzon vagy felismerhesse tévedéseit, hibáit.
Vagyis nem szándékozom felmenteni Kovacsics István bírót.
Nincs magyarázat arra, amit tett, amit mondott.
Kovacsics István bíró teljességgel alkalmatlan hivatása ellátására, Kovacsics István bírót el kell zavarni a bíróságtól. Azt követően majdnem bármi lehet belőle – például nagyszerű karriert futhat be a Magyar Szocialista Pártban. Úgy vagyunk Kovacsics István bíróval, mint az egyszeri, nem túlságosan veszélyes szadistával. Ha az egyszeri, nem túlságosan veszélyes szadista mondjuk fogorvos lesz, akkor megtalálta helyét a társadalomban. Ha börtönőrnek megy, akkor viszont nem biztos, hogy a jó helyen van.
Kovacsics István bíró lehet az MSZP jogi szaktanácsadója. Még ügyvéd is lehet, mondjuk egy ügyvédi irodában Dániel Péterrel.
Egyvalami nem lehet: bíró. És most bíró.
Ha ennyire futotta a bírósági reformból, akkor nagy a baj. Tényleg.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

A család és a női életpályák

  Nádasi Katalin        Mottó: „A család a hozzánk legközelebb eső kórház, a gyerekeink első iskolája, és egyben a legjobb, legszebb öregek ...