Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2012. szeptember 29., szombat

Felbujtó ítélet

Szerető Szabolcs
 
 
Magyar Nemzet

2012. szeptember 28., péntek 00:01
Történelmet írt szerdai ítéletével a Siófoki Városi Bíróság. A kényszeresen mártírszerepben tetszelgő ügyvéd perében hozott elsőfokú döntés fontos pillanat a magyar igazságszolgáltatás életében, hiszen évtizedek óta nem volt példa arra, hogy egy bíróság állást foglaljon valamely, a közéletet megosztó történelmi kérdésben.
Tetszik a cikk? Ossza meg ismerőseivel is!
Márpedig most ez történt: a siófoki törvénykezők a legenyhébb büntetést sem szabták ki, csupán megrovásban részesítették és a perköltség megfizetésére kötelezték a Kerekiben felállított Horthy-szobor megrongálóját, mert túllépte a véleménynyilvánítás határait. Az ügyvéd sajátosan kinyilvánított véleményével azonban azonosult a bíróság, mivel az akciót pozitív tartalmú és társadalmilag hasznos figyelemfelhívásként értékelte. Vagyis logikusan végiggondolva a független magyar bíróság lényegében azt rögzítette, hogy Magyarország egykori kormányzója, Horthy Miklós történelmünk sötét figurája, aki nem méltó arra, hogy bárki szobrot állítson az emlékére. Ha valaki mégis megteszi, az alkotást erkölcsileg pozitív és társadalmilag hasznos cselekedet egyebek mellett vörös festékkel leönteni, arra Tömeggyilkos, Háborús bűnös feliratú táblát akasztani, még ha a tételes jogot sérti is. Az ítéletet ismertető bíró ugyan leszögezte, hogy nem tisztük Horthy történelmi szerepének értékelése, ezt ő az indoklásában megtette, a kárpótlási törvényekből levezetve az egykori politikus felelősségét.

Mikor az erről szóló híradást olvastam, azt hittem, az internetes világ HírCsárdája hackelte meg a távirati irodát. Ez a hír azért viccnek elég durva lett volna. Nem is az, nincs helyreigazítás, nincs pontosítás. Elkerülve az általánosítás vétkét: az, hogy a magyar igazságszolgáltatással valami nagyon nincs rendben, régóta sejthető. Mondjuk 2006 ősze óta, amikor az elsőfokú bíróságok bemondásra futószalagon ítéltek el, mint később kiderült, ártatlanul, az akkori tüntetéseken részt vevőket vagy éppen csak arra járókat, igazodva a hatalmához az ellene tiltakozók megnyomorítása árán is ragaszkodó Gyurcsány-kormány elvárásaihoz.

Nem tudom, honnan vette az ihletet és a bátorságot a Siófoki Városi Bíróság ennek az ítéletnek a kimondásához, amellyel, tiltott határátlépést végrehajtva, a jogalkalmazás világából a politikai véleménynyilvánítás területére tévedt. Horthy Miklós szerepe, kormányzóként nyújtott teljesítménye ma is élénken foglalkoztat sokakat, érdemeiről, nézeteiről, mulasztásairól, a második világháború magyar tragédiájáért viselt felelősségéről váltakozó színvonalú vita folyik. Az viszont tény, hogy nem volt háborús bűnös. Aki például a jobboldali elfogultsággal (kivált antiszemitizmussal) nem vádolható Romsics Ignác írásai, nyilatkozatai alapján ítéli meg Horthyt, annak bizonyosan nem jut eszébe megrongálni a kormányzó szobrát. Igaz, emlékművet állítani sem. Azt pedig lassan mondom, hogy a baloldal is megértse: Magyarországon nincs központilag gerjesztett Horthy-kultusz. A kormányzóról folytatott szakmai-politikai vitákban viszont a bíróságoknak semmi keresnivalójuk.

Az ítélettel azonban nem ez a legnagyobb baj. Az ugyanis felbujtásként is értelmezhető: aki kifogásolja, hogy egy általa valamilyen okból nem kedvelt személyiségnek szobrot állítottak valahol, az a perköltség kockáztatásával, egyben az erkölcsi felmagasztosulás reményében ragadhat festékesvödröt. Komolyan gondolták Siófokon, hogy a bíróságoknak ezentúl néhai országvezetőink, íróink történelmi szerepéről is ítéletet kell mondaniuk? Lehet, hogy első fokon valaki tömeggyilkos, jogerősen meg bölcs uralkodó lesz? És a Kúria ez ügyben megszólaló egyik vezetője nyomán kérdezzük: komolyan gondolták, hogy egy erőszakos cselekedet erkölcsileg pozitív tartalmú, társadalmilag hasznos lehet?

Igazából csak egy kérdést kellene megválaszolni. Normálisak ezek?
dátum:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)

A család és a női életpályák

  Nádasi Katalin        Mottó: „A család a hozzánk legközelebb eső kórház, a gyerekeink első iskolája, és egyben a legjobb, legszebb öregek ...