Ártatlanok és demokraták

Aki egyszer politikus lett Magyarországon, az mind ártatlan és mind demokrata. Ebben a rendszerben nem is lehet más, hiszen a rendszer természetéhez tartozik, hogy bizonyos politikai rang elérésével akármit tesz a közélet felső régióinak tagja, érinthetetlenné válik. Ebből következik, hogy a jámbor magyar nép jogérzéke csalóka, amikor úgy véli, hogy ami lent a mindennapokban bűncselekménynek számít, az fent, a közélet legfelsőbb szféráiban csupa ártatlanság és demokrácia. Nemrég például a Pesti Központi Kerületi Bíróság ítéletet hozott, és mind a négy személyt, akiket az ügyészség megvádolt, ártatlannak nyilvánította. Így aztán el kell ismernünk, hogy Szilvásy György is ártatlan, meg Dávid Ibolya is, és persze a neki örök hűséget esküdött Herényi Károly szintúgy. Így ítélt Vasvári Csaba bíró, és ki merné kétségbe vonni ítéletének jogosságát, igazságosságát. Nyilván kiváló bíró Vasvári úr, jól képzett jogász és természetesen tárgyilagos, amennyire csak tárgyilagos lehet. Nincs is semmi baj az ő ítélkezésével, nekünk az a dolgunk, hogy elfogadjuk az ítéletet – kellő tisztelettel –, ha tetszik, ha nem. Ám ha mégis lenne valami baj ezzel az ítélettel, az ügyészség fellebbezhet. Meg is teszi. A többi ismét csak a bíróság, azaz a fellebbviteli bíróság, illetve a törvényszék dolga.

Mégis van azonban valami nyugtalanító Vasvári úr szavaiban, amelyekkel az ítéletet indokolta. Nem tudom, szokás-e bírói berkekben – túl az ítéleten, amely önmagáért beszél – ilyen hangnemben elmarasztalni az ügyészséget. Vasvári bíró úr állítólag alaposan ki is oktatta jogtudományból az ügyészséget, valahogy így, ősi tapasztalatokra hivatkozva: „ a jog betűjéhez való ragaszkodás súlyos jogtalanságot eredményezhet”. Ez bizonyára így is van, különösen, ha a törvény betűi rosszak, s éppen a hozzájuk való ragaszkodás teremthet jogtalanságot. Vagyis bizonyos esetekben jobb, ha az ítélethozatalnál mellőzük a „jog betűjét”. E tekintetben nekünk, laikusoknak igencsak sokat kell még tanulnunk. Maradjunk tehát annál a kérdésnél, amelyben egy kicsit talán mi is illetékesek vagyunk: az ügy erkölcsi és politikai tartalmánál. Vasvári úr ugyanis e kérdésekben is állást foglalt. Azt állította, hogy a Dávid–Herényi páros nemcsak ártatlan, de lényegében áldozat is, politikai „riválisok” áldozata. Majd azt is megállapította, hogy Dávid Ibolya csak „a pártok szabad működésének alkotmányos értékét védte, elhárítva az MDF életébe való külső beavatkozást”. Ez szép és felemelő védőbeszéd lehetne, ha nem az ítélethozó bíró kijelentése volna, akinek alighanem halvány fogalma sincs mindarról, ami az MDF-ben e két jeles ártatlan és még jelesebb demokrata regnálása idején végbement. Meg is hatódnánk, ha nem akadályozna bennünket ebben az átkozott megtapasztalás. Nevezetesen az, hogy e két jeles ártatlannak és demokratának kiemelkedő szerepe volt egy jobb sorsra érdemes párt lezüllesztésében és megsemmisítésében. Meghatódnánk, ha nem tudnánk, hogy e két jeles személy mindvégig a saját hatalmi helyzetét védte, semmi mást. Ennek érdekében távolította el azokat, akik azt hitték, hogy egy demokratikus gyakorlatra építő pártnak a tagjai, vezető tisztségviselői, és azt hitték még eleinte, hogy ha már a jeles hölgy korábban az igazság ügyének minisztere is volt, csak tudja, hogy mi a törvényesség egy párton belül. Mellesleg olyan személyeket távolított el az MDF-ből, akik nélkül ő soha nem lehetett volna sem pártvezér, sem semmilyen miniszter. Persze, az is örök igazság és ősi tapasztalat, hogy aki rosszul választ, nyögheti annak következményeit. Nem sorolnám most a neveket Lezsák Sándortól Horváth Balázsig, Balsai Istvánig és tovább, csupán jelezni szeretném Dávid Ibolya és Herényi tisztogató akcióinak az irányát.

Természetesen nem vonhatjuk kétségbe a bíró úrnak azt a jogát, hogy legyen saját véleménye egy tönkretett pártról, esetleg még a politikai ítéletét is hangoztassa, ha az hozzátartozik az ügyhöz. Talán szerencsés lenne azonban a kijelentéseket megelőzően pontosabban tájékozódni, ez esetben például a Magyar Demokrata Fórum egész történetéről, és lehetőség szerint nem csak a vádlottak előadásából. Érdekesebb lett volna így a sajtótudósításokban Vasvári bíró védőbeszédnek is beillő szavait olvasni. És ha már vádat is megfogalmazott az ügyészséggel szemben, és azt is kijelentette, hogy Dávid Ibolyát a politikai „riválisai” támadják csupán, érdekes lett volna az is, ha név szerint felsorolja ezeket a riválisokat. Érdekes, már csak azért is, mert tudvalevő, hogy Dávid Ibolya az igazi riválisainak nem azokat tekintette, akik még akkor a pártban voltak, sokkal inkább azokat, akik nála bosszantóan jobb pozícióban voltak az országos politikában, esetleg más párt élén.

Ezzel együtt, ismerjük el, Vasvári bíró bizonyára a jog betűjének és persze szellemének megfelelően hozott ítéletet. Végtére is ártatlan demokratákról van szó, és ha már jó néhányan szabadlábon vannak, akiknek a politikából és a közéletből régen más irányba kellett volna indulniuk, miért éppen őket sújtaná a jog? Vasvári bírónak még arra is kiterjedt a figyelme, hogy magas dicséretben részesítse a tanúkat – azokat, akiket egyáltalán hajlandó volt meghallgatni –, Boross Pétert és a Political Capital kiváló képviselőjét, Dávid Ibolya legnagyobb támogatóit. A másik oldal pedig ne hallgattassék meg, azok mind elfogultak. Ne csodálkozzunk! Mert úgy tetszik, ez is az igazságszolgáltatás ősi törvénye lehet.

Bíró Zoltán