2011. augusztus 4., csütörtök
Mostanában a mindenevő újságíró típusát keresik mindenütt. Azt a szerencsétlen fajtát, aki előbb ért mindenhez, minthogy bármihez is, legalább egyvalamihez értene. Holott a legnagyobb tudósok öntépő gyötrelmeiből kellene tanulnunk:minél mélyebben merülnek el tárgyukban, annál inkább érzékelik tudásuk korlátait. Az igazi értelmiségi mesterségek képviselői manapság egyre szerényebbek. Az újságírók egyre elvadultabbak és gőgösebbek. Sok mindennel van ez összefüggésben. Többek között azzal a szereptévesztéssel , amely néhány nagyhangú publicista vétkeképpen az újságírást a hatalmi ágak közé sorolja be, s azt igyekszik elhitetni, hogy a sajtó társadalmi küldetése épp olyan természetű, mint a törvényhozó,
a végrehajtó ,vagy a bírói hatalomé. Abból a látszatból , hogy a sajtónak mindenbe korlátlan beleszólási lehetősége van, egészen odáig jutnak el, hogy a sajtó a legfontosabb mindenek felett. Hatalom a hatalom fölött. Pedig valóságos viszonyok érzékeléséhez elég volna annyit belátni: demokráciában a politikusokat válasszák, az újságírókat nem.
Ez a hatalmi mánia azonban csak megjelenési módja a legsorvasztóbb betegségnek, az újságírást elöntő műveletlenségnek.
Irodalomban, művészetben, tudományban, a gondolkodás kitüntetett területein jártas kollégák közül egyet sem ismerek, aki hivatásukat a hatalom felől közelítené meg.
Ha csak nem úgy, ahogy Benedek Elek gondolta...." ha van pálya, hol a szegény ember aránylag boldognak érezheti magát: az újságíró pálya ez. Az egyetlen, hol a szegény ember függetlenségét, szabadságát megőrizheti. Ezrek, milliók gondolatának , érzelmeinek lehet tolmácsolója egy egész életen keresztül; tollával megvédelmezheti az elnyomottat, az ártatlanul üldözöttet; egy cikkel, melyet úgy röptében vet papírra, ezreket vigasztalhat meg; egy röpke szózattal milliókat bátorít, tüzel nemes akciókra; egy rövidke újdonsággal leleplezi, pellengérre állítja a becstelent, ki köztiszteletet bitorolt addig, holott titkos üzelmeivel régen rászolgált a közmegvetésre."
Itt van például a barguzini csontváznak az állatorvosi lóéhoz hasonlítható esete. Minden kimutatható rajta, ami hiba az újságírásban elkövethető. Azért nem mondom Petőfi -csontváznak, mert éppen arról van szó, hogy minden eddigi tudományos vizsgálat azt állapította meg; nem férfi, hanem nő maradványait szedték ki a földből. Tehát a világirodalom egyik legnagyobbikáról beszélni ilyen összefüggésben, és emlékét makacs elszántsággal összemaszatolni-egyértelmű blaszfémia. Annak, aki magát tudósnak tekintve, kitart elképzelése mellett ma már azt kellene bizonyítania, hogy minden természettudományos módszer, amit a világon ilyen vizsgálatoknál alkalmaznak, Petőfivel kapcsolatban hasznavehetetlen. Azt kellene bizonyítania, hogy a DNS-vizsgálat más esetekben tökéletes, itt azonban téves eredményre vezet. Vagy pedig azt, hogy valamilyen rejtélyes okból hazudnak az amerikai tudósok is. Nem a valóságos vizsgálati eredményt hozzák napvilágra. Ehhez az állításhoz azonban azt is meg kellene fogalmazni:miért. Mi érdekük van ebben?
Politikusok esetleg rászedhetők, hogy azt higgyék: a pártállamban erkölcsileg és tudományosan lerongyolódott magyar akadémia bosszúja van minden torz vélekedés mögött.
Végül is elhitethető, hogy orosz és magyar tudósok egy része között valamikor létrejöhetett egy tudománytalan véd- és dacszövetség. De az amerikaiakkal is? Nem különös, hogy olyan magyar kutatók is tévesnek mondják a barguzini feltételezést,-akik bizonyíthatóan- nem voltak részei a pártállami működésnek? Bizonyos az, hogy a magyar tudományosság nemcsak sikersorozat, hanem gonosz szándékkal, ostobaságból, politikai sötétségből eltagadott,megsemmisített találmányok sorstörténete is? Ki vonhatná kétségbe, hogy a pártállamban voltak kifejezetten tragikus sorsok. Nemzetközi tekintélyű tudósokat zártak ki
a tudós testületből. Olyanokat is, akiket mind a mai napig nem rehabilitáltak.Korántsem lehet azt mondani, hogy a magyar tudományban minden rendben volt és rendben van.
Ám a Petőfi kérdésben aligha vannak olyan érdekeltségek, amilyeneknek a gyanúját sugallják némelyek.
Tudom, vannak újságírók, akik úgy vélik, a hatalom fél Petőfi újratemetésétől; a hatalmas tömegtől, amelyhez foghatót még nem láttak. Ugyan már! A magát nemzetinek mondó kormány -fél Petőfitől egy olyan rendszerben, amely egy Újratemetéstől-Nagy Imréétől számíthatja a maga társadalmi legitimációját? Ez még viccnek is gyenge. Hát még ha a jobboldalon vitézkedő újságírók vélnek ilyen sületlenségeket! A társadalomnak a nemzetről komolyan gondolkodó része alighanem mély apátiába zuhanna és otthon maradna, mert magyarságában érezné meggyalázottnak magát a Nemzeti Dal költőjének újabb története által.
Tülekedni esetleg azok tülekednének, akiknek a sörös, virslis tömeglések és Petőfi újratemetése között nincs különbség.
A kérdés éppen az, amit a történész ,Kosáry Domokos tett fel.
"Miért nemzeti érdek, hogy egyik legnagyobb költőnket bigámiával és nemzetének megtagadásával vádoljuk?"
Vajon miért is?
Hogy kiderüljön az igazság?
Melyik igazság?
Petőfié ugyanis meg van írva. Igaz, ennek az ismeretéhez olvasni kellene!
1848.december 24-én-karácsony szentestéjén!-Kossuth-hoz, és két nappal segesvári, fehéregyházai eltűnése előtt a feleségének címzett leveléből mindenki számára világossá válhatna, mit gondolt a legsúlyosabb erkölcsi ügyekről és a személyes jövőről. Még a verseket sem kell elővenni! Ámbár ez költő esetében mégiscsak feltűnő mulasztás. Amennyire tudom: újságírók sincsenek kitiltva a könyvtárakból és a könyvesboltokból.
Igazából nem is értem, hogy állítólag szent nemzeti buzgalmakkal feltöltődött emberek miért nem arra szerveződnek: Petőfi eltűnésének helyén folytatódjék a kutatás. Trianon, a párizsi békeszerződések és a rendszerváltozás után talán eljuthatnánk oda, hogy román szomszédaink ne az ottani emlékmű sorozatos meggyalázásával , hanem egy ilyen ásatás engedélyezésével tegyenek bizonyságot irántunk és a világköltészet iránt való jó szándékukról. Valószínű ez vezetne el az igazsághoz.
SzabóPiroska
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése