Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2012. február 29., szerda

Megmentett gondolatok:Szólásszabadság avagy a néplélek fertőzése

2011. január 2., vasárnap



Kedves Olvasóink!
Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!
Az utóbbi években különösen gyakori az írások (publicisztikák?)hangnemének elfajulása,elharapódzott a megengedhetetlen és minősíthetetlen útszéli stílus, a személyiségi jogokat sem tisztelő, rágalmazástól sem visszariadó veszekedés. Továbbmenve, gyűlöletkeltő és magyarellenes írások tömegesen látnak napvilágot.
Ez ellen fellépni- a szakma méltóságának védelmét is jelenti.

Mi legyen a közíró feladata?
Egyedül a szellem méltóságát, a gondolkodás, a beszéd és az írás színvonalát kell oly sok szenvedély között megőrizni. Meg kell őriznünk, mert a szellem erkölcsi tekintélyére, valamint a beszéd és az írás erkölcsi hitelére nagy szükség van ma! Még nagyobb szükség van rá most, amikor megújult nemzetet kell megteremteni,igazságos magyar és emberi társadalmat, s valóban édes hazát a Magyaroknak.
A véleményműfaj folytatója kell legyen annak a hagyománynak is, amely a szellem méltóságát,a beszéd és az írás magas színvonalát vezérlő elvvé avatta.
Ez lenne a magyar demokrácia ügyének szolgálata-vagyis a történelmi ismeretek érezhető gyarapodásával és a politikai műveltség fejlődésével új lelkiséget nyerni.
Reformidőket élünk! A jelenhez, a múlt segítségét is hívjuk.
Több, mint húsz esztendővel a tetszetős hazai politikai fordulatot követően ismét a magyarok közé fészkelődött a bizonytalanság és a bizalmatlanság,s a válság kellős közepén úgy él a tengődő társadalom,hogy közben hiába várja akárcsak óvatoskodva is lelkesítő jeladást a sorsa, a jövője megjavítását visszaigazoló jeleket és szándékokat.
És mindezt miért? Mert a kormány ellenséges médiakörnyezetben politizál.

Az útkeresés...?A korszerű reálpolitikának az a felismerés lehet a kiindulópontja,ha nemzeti érdekeinket tartjuk szem előtt.Ez a mi teendőnk-egyedül a mi feladatunk.
-Olvasataim szerint a kormányt súlyos vádakkal illetik azért,mert belül kívánja realizálni a nemzeti jövedelem jelentős részét.
A magyarság,talán most éli várakozásainak legsúlyosabb esztendejét.Ágazhatnak reménységek és bizalmak erre,arra,de a magyar ma igazán arról ismerszik,hogy bizalma magában van.Aki túl sokat vár külső erőktől, az a maga képességeit gyöngélli,egy kicsit a saját sorsát adja föl.Meg kell találnunk helyünket nagyon is Európában,de a magunk erejéből,amiben az is benne foglaltatik, hogy olyan helyünk lesz, amilyen erőnk. Nálunk a legnagyobb baj az, hogy a társadalom önvédelme nem ismer határt.
Aki a megmerevedett formák uralma ellen az egyetemes magyarság érdekében bármit is merészel tenni, vagy mondani, az mindig szembe találja magát ennek az önvédelemnek merev vasfalával,amely mindig minden lehetőséget elzár abban az irányban,hoggy a meglévő állapotok alapos javítása megtörténhessék. Az a mi tragédiánk, hogy mindig száz évvel később eszmélünk rá arra, hogy egy történelmi pillanatban mire lett volna szükségünk és mindig utólag adunk elégtételt azoknak, akik korukat megelőzve helyesen fogták fel a magyarság szükségleteit és az azok megvalósítására megkívánt követelményeket.

-Kedves Kollégák!

Mi az alkotó művész feladata?
A fő kérdés az, szorítkozzon- e kizárólag újságírói hivatásának betöltésére, vagy lépjen ki íróasztala mellől a politikai arénába?
Akiknek társadalomátalakító céljaik vannak, politikai szerepvállalás helyett a művészet eszközeivel küzdjenek eszményeik megvalósítása érdekében.
Az újságíró feladatát "válságos" helyzetben is a hivatáshoz való hűségben látni.
Nem kis gondot okoz a követendő magatartásról való döntés. Végső fokon, mindenkinek egyénileg kell határoznia, hogy valamilyen érdekcsoportok harsogása tükröződjék írásaiban, vagy engedi, hogy szélsőséges csoportok kirakatfigurának használják fel; vagy lelkiismerete szerint követi a hivatás parancsát, s a tájékoztatás hitelét joggal elváró olvasót tartja szem előtt.

Szabó Piroska

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ti urak

Kondor Katalin Ti urak, ott, a magasságos Európai Parlamentben, nem szégyellitek magatokat? Foglalkoztok-e egyáltalán a titeket az álságos u...