Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2018. december 14., péntek

Fenyőfa-gyújtogatók

A magyar csürheellenzék végre a maga lényegének teljességét megmutathatta az országnak és a világnak.

Vigyázó szemüket mindig oda vetik, ahonnan a legnagyobb hasznot remélik. A haszon természetesen az ő esetükben kizárólag materiális és hatalmi tételekből állhat. A félidióta politikusok emlékezetében ott derenghettek a tapolcai Batsányi Jánosnak, a felvilágosodásnak nevezett elsötétülés egyik legismertebb alakjának elemi iskolában már beléjük vert néhány szava: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!”

Ez megtörtént. Zűrzavart, botrányt és erőszakot importáltak derék félnótás ellenzéki honfitársaink Magyarországra. Úgynevezett politikusaik a Parlamentben adtak elő példátlan akcióművészeti mutatványt, míg híveik, akikről talán nem is oktalanul az a hír járja, hogy a képviselőkhöz hasonlóan egy bizonyos George Soros pénzén duhajkodnak, az utcán randalíroztak. A párizsi sárgamellényes megmozdulások külső jellemzőit utánozva törtek, zúztak és verekedtek. Az utcai harcosok példaképei a nyugat-európai, most éppen sárga mellényt öltő szélsőséges banditák.

Az agresszív zsoldosok országhatároktól független közös jellemzője, hogy úgy viselkednek, mint az állatvilágból jól ismert élősködők és dögevők, a tetvek, pió­cák, hiénák vagy keselyűk. Rácsimpaszkodnak egy alapvetően békés és jó szándékú, esetenként jogos célokért menetelő tömegmegmozdulásra, és jól szervezett módon ezt erőszakos provokációkra használják. Éppen úgy, ahogy tették és teszik ezt Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában, ahol a sárgamellényesek távolról nézve indokolt kéréseit változtatták pillanatok alatt erőszakos követelésekké.

Párizsban meggyalázták az ismeretlen katona sírját a Diadalívnél. A mocskos lelki hullarablóknál semmivel sem kevésbé elvetemültek azok, akik a magyar adventben a Parlament előtt felállított karácsonyfát igyekeztek felgyújtani, a köré rakott szánkókat széttörve pedig ütötték-verték, dobálták-támadták a magyar rendőröket.

Az Országházban az indulatukat kezelni képtelen ellenzékiek, a verbális és a fizikai erőszak között azért óvatosan dekázgatva idióta jeleneteket adtak elő. A házelnöki pulpitushoz vezető lépcsőt elálló, üdvözült vigyorgású Mellár Tamáséktól kezdve a mobiltelefonnal ideges harci tudósítót játszó Tordai Bencén át a közvetlen közelről Orbán Viktor arcába fütyülőző Szabó Tímeáig. Néhány napig majd mindenki erről a kinti-benti botrányról beszél, az országos hírnév és figyelem rövid időre ismét a többszörösen bukott ellenzékre irányulhat.

Arról persze csak az igazukban biztos kormánypártok beszélnek, és mutatják meg cáfolhatatlan érveiket, hogy az ok, ami ezt az ormótlan cirkuszt kiváltotta, mennyire számító és gonosz módon lett félremagyarázva a Soros-guruk és -tanoncok által. A magyarok józan többsége pontosan tudja, hogy szó sincs itt semmiféle rabszolgatörvényről, a túlórázás rendezett jogi keretek közé szorítása éppenséggel a dolgozók érdekeit szolgálja. A túlórát havonta kifizetik, és csak az kötelezhető rá, aki önként vállalja.

A magyar szakszervezetek példamutatóan fegyelmezett tiltakozó megmozdulása után, amelynek végén egy ideges szocialista alelnök néhány tucat felindult mozgalmárral megrohamozta a Parlamentet védő rendőröket, szinte törvényszerűen vezetett a következő napok ennél sokkal durvább akcióihoz. Ha a mai magyar ellenzékieknek – legyen szó bal- vagy akár áljobbolda­liakról – csupán ilyen eszközeik vannak vélt politikai hasznuk besöpréséhez, az meglehetősen szomorú. Advent idején karácsonyfát gyújtogatva és mindent törve-zúzva kiváltképp az.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Jó tanács

 „Putyin halálos beteg, az orosz hadsereg a padlón van – hogyan szépíti a nyugati média az ukrajnai helyzetet” – ezzel a címmel közölt publi...