Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2017. október 25., szerda

Megkínlódtunk érte, de érdemes volt

Jelenetfotó az Isten hozta, őrnagy úr! című filmből

Jelenetfotó az Isten hozta, őrnagy úr! című filmből

Olyan erőhatalom van-e, mely embervoltunkat az utolsó morzsáig megetetheti velünk? – ez Fábri Zoltán legszórakoztatóbb művének alapvető kérdése. Örkény István Tóték című kisregényének számtalan színházi feldolgozását ismerjük, és kiváló film is készült belőle a múlt század hatvanas éveinek legvégén. Az Isten hozta, őrnagy úr! forgatókönyvét Fábri írta, dramaturgként Bacsó Péter működött közre. Ami azért érdekes, mert az ugyanúgy 1969-ben forgatott másik klasszikus magyar filmszatíra, A tanú nem kevés tekintetben perfekt párja az őrnagy úrnak. Nemcsak világlátásában, karakterében, stílusában, humorában, hanem témájában is: amennyiben az úgynevezett kisember felsőbb hatalmakkal vívott küzdelmét, csak azért is élni akarását ábrázolja érzékletesen mindkettő. És nem is feltétlenül fontos annyira, hogy míg az egyik a II. világháború idején játszódik, a másik a „Bástya-korszakban”. A kettő több szempontból felcserélhető.

Hadd utaljak itt az őrnagy (Latinovits Zoltán) kocsmai nagymonológjára, amelyben arról beszél, hogy dobozolni a legjobb a világon, ez a legméltóbb tevékenység, és egyszer talán eljön az idő, amikor rávehető lesz az egész emberiség! Virág elvtárs is mondhatná, nemde?


A történetet mindenki ismeri: frontszolgálaton lévő Gyula fiuk parancsnoka fáradalmait kipihenni, megromlott egészségét rendbe szedni érkezik Tótékhoz a kis észak-magyarországi faluba, és egykettőre felforgatja vendéglátói életét. Rájuk telepszik, maga alá gyűri őket, mindenestül megfosztja a família összes tagját szabad akaratától. A dilemma nem pusztán annyi, hogy a mindennapos terror nyomán hogyan lesz Tót Lajosból (Sinkovits Imre), a köztiszteletben álló tűzoltóparancsnokból, a falu erős emberéből a kerti budiban oltalmat kereső idegroncs. Legalább ennyire izgalmas, hogy mi mennyire vagyunk hajlandók feladni önmagunkat, illetve mely határokig bírunk elmenni akkor, ha előnyöket remélünk a megalázkodástól magunk vagy épp szeretteink számára. Fogas kérdés ez – ismeri el a film, ám végül állást foglal: amikor már valóban a legutolsó morzsa a tét, Tót Lajos fellázad. Még azelőtt, hogy kiderülne: eleve nem volt semmi értelme a szenvedésnek.

Az Isten hozta, őrnagy úr! szatírának és tragikomédiának is hibátlan. Filozófiájának súlyossága ellenére könnyed és vidám marad, képi és verbális humora színvonalas, és közben ügyesen zsonglőrködik a burleszkbe hajló elemekkel is.

– Megkínlódtunk érte, de érdemes volt – mondja az őrnagy, amikor elkészül az óriás margóvágó, lehetővé téve a dobozolás új dimenziókba emelését. Akkor még nem sejtheti, hogy mégsem jön el az idő, amikor rávehető lesz e nemes tevékenységre az emberiség. Nevezzük ezt egyszerűen jó hírnek napjainkban.


dátum:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)

A bárányok, Magyar és a liberális értelmiség

   Bartus László Amerikai Népszava                                                                                                          ...