A Sztálin-szobor ledöntése október 23-án este
Fotó: Intercontinentale / Europress/AFP
A rendszerváltás hajnalán elképesztő mennyiségű új információ zúdult a közvéleményre. 33 évnyi kommunista hazudozás után mohón, válogatás nélkül faltuk a nagy hirtelen, szinte a semmiből előkerülő történeteket, pletykákat, visszaemlékezéseket, dokumentumokat, kiapadhatatlan és kielégíthetetlen kíváncsisággal befogadva mindent, valóságot és újabb hazugságokat egyaránt. Időbe telt, míg elkezdtünk szelektálni a beszámolók között, hiszen túl sok, addig bölcsen lapító „realista” ismerte fel magában a rettenthetetlen barikádharcost, a magával ragadó szónokot, a hőst, a vezért, a megalkuvást nem ismerő forradalmárt, ellenállót. Ezek aztán kétségbe vonták a valódi hősök szerepét, igyekeztek lejáratni őket, kiszorítani az érdekvédelmi szervezetekből, megfosztani elismertségüktől és hitelüktől. Így kényszerült Pongrátz Gergely a kiskunsági remeteségbe, így terjesztették Mécs Imréről, hogy besúgó volt, akinek lelkén szárad felakasztott vádlott-társai halála. Mécs Imrét elképesztő atrocitások érték, felheccelt „polgárok” támadtak rá, fojtották belé a szót, válogatott senkik hazaárulózták, mert keresztényként viselkedett, és nyilvánosan megbocsátott egykori üldözőinek, kínzóinak. Vajon maradt-e még ereje újabb kori üldözőinek is megbocsátani?
Ám ’56 igazolt igazságait sem volt egyszerű elfogadni. Nem lehetett az igazságot úgy előállítani, hogy a kommunista hazugságok elé ellenkező előjelet tettünk. Kiderült: mintha kétféle igazság lenne (vagy még sokkal több), és azok semmiképpen nem férnek meg egymás mellett. Maléter rokonai és a Pongrátz fivérek nem ünnepelhettek együtt a Corvin közben, mintha nem is egy oldalon álltak volna, a közös ellenség ellen vívott szabadságharc hőseiként. S nemcsak szelektálnunk kellett az események között, hanem ítélkeznünk is felettük. A mi oldalunkon zajlott-e az adott történet, azonosulhatunk-e vele, vagy tagadjuk meg? Sajnálatos, hogy az egész ország az aktuálpolitika szűrőjén keresztül értékelte ’56 eseményeit. Az ellentétek kiélezésére használták, miközben a forradalom alatt megvalósult nemzeti egységre hivatkoztak. Időközben a forradalom eseményeire épült szabad Magyarország miniszterelnöke lett a pufajkás karhatalmista, aki a „na és” cinizmusával megkérdőjelezte az egész rendszerváltást, nevetségessé téve tétova igazságkeresésünket. Helyette megtanulhattuk az „emlékezetpolitika” kifejezést, amelynél ostobább szó kevés akad a nyelvünkben. Emlékezetünket vessük alá a politikának, azaz nincs is szükség saját emlékezetre, majd gondoskodik arról is a hatalom!
’56-ot a Kádár-korban is csak a családok ünnepelték méltó módon, őrizve az elesett, kivégzett, megkínzott apák, az utcakövön elvérző fiúk, a minden áldozatot vállaló lányok, asszonyok emlékét. Az apák nem lettek nagyapák, a fiúk nem nőttek fel, a lányok, asszonyok sem öregedtek meg soha. Nem fog rajtuk az idő. Ahogy – bármi történt is itt az elmúlt hatvanegy évben – ’56 igazságán sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése