Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2017. szeptember 3., vasárnap

Gázló ( 2 PERC PRÓZA)

„Egyre többet gondolok az őszre”

Egyre többet gondolok az őszre. Nem is rágondolás ez, inkább ráhangolódás. Még mielőtt beköszöntene a valódi ősz, képeket, benyomásokat küld, leginkább az álomképekhez hasonlókat. A fények és az illatok változásával jelzi, hogy közeledik.

A kora reggelekben van jelen leginkább. A patak hűvössége hozza az erdők és a hegyek vadabb tájairól. Ha felsétálok a közeli fennsíkra, és elnézek a dombok fölött a magasabb hegyvonulatok felé, megpillanthatom. Holott nem láthatom, de a távoli erdők képét mégis megfesti finom anyagával, egyszerre tompítja és élesíti a képeket. Az ősz a lélekben kezdődik el, az embernek abban a „szervében”, amely tulajdonképpen már nincs is. Ki hallott itt lélekről az utóbbi évtizedekben? És egyáltalán, mi az, amit valamikor régen léleknek neveztek? Heinrich von Kleist írja egy levelében: „Nekem a legkisebb támadás is, amelynek, a dolgok természete folytán, ki van téve e világon minden emberi érzés, kétszeresen, háromszorosan is fáj.” A legkönnyebb persze ilyenkor arra gondolni, hogy nem más mindez, mint szenvelgő, önsajnálattól áthatott beszéd, igazi romantikus nyavalygás. Az érzékenység kiszolgáltatottságot, a kiszolgáltatottság pedig sebezhetőséget jelent. A sebezhetőség, az érzékenység ebben a világban nem egy életbiztosítás.

Kleist korában sem volt az, de a 19. század eleje pásztoridill volt ahhoz képest, amit itt és most kénytelen elviselni az ember, ebben az úgynevezett modern világban. Aki nem tesz úgy, mintha nem látná, amit lát, aki képes szembenézni mindazzal, ami ebben a világban folyamatosan történik, óhatatlanul sebezhetővé és kiszolgáltatottá teszi magát. Lúzerré, ahogy manapság mondják, olyan emberré, aki valójában alkalmatlan rá, hogy megfeleljen a „kor kihívásainak”. Ha körülnézünk például Budapest utcáin, a villamosokon, észre kell vennünk a magukban motyogó, furcsa tekintetű és viselkedésű honfitársaink titkos társaságát. Szemmel láthatóan egyre többen vannak. Buggyantak, őrültek, bekattantak, mondhatnánk, olyan emberek, akik a többség által valóságosnak tartott világból a maguk alkotta rejtélyes univerzumokba léptek át. Visszahúzódtak egy olyan világba, amelyet szintén nem tudnak elviselni, de legalább az övék.


Talán különös, hogy mindez az őszről jut eszembe, az ősz közeledtéről. Az ősz számomra mindig is a legérzékenyebb évszak volt. Nyilván alkati kérdés, kit milyen évszak érint a legmélyebben. Amit manapság kénytelenek vagyunk elviselni, azt sokan egész egyszerűen nem bírják el. Nem is embernek való, ha jobban belegondolunk. Az érzékenyebbje tényleg beleőrül. Fogódzók híján nincs is más választása. Von Kleist agyonlőtte magát, mert – mint írja – „lelkemet annyi seb borítja, hogy szinte elég, ha kidugom az orrom az ablakon, még a reá sütő fény is fájdalmat okoz”. Vigyázzunk a lúzerekre, ők őrzik a világ emberi arculatát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ti urak

Kondor Katalin Ti urak, ott, a magasságos Európai Parlamentben, nem szégyellitek magatokat? Foglalkoztok-e egyáltalán a titeket az álságos u...