Kaotikus, gondokkal, tragikus történésekkel, kilátástalansággal sűrített történelmi helyzetek kivétel nélkül mindig nagy egységesítőkért kiáltanak. Olyan emberért, akiben az egyéni és a történelmi sors, a családi múlt és a jellem, az ész és a rugalmasság, az állandóság és a változni tudás összefonódnak, de akinek személyiségében az okos kompromisszum készsége és az elvtelen egyezkedés nem békülnek. Ez a törékeny alkatú férfi, erdélyi gróf, teljes nyitottságával a tizenkilencedik századi szabadelvűségre és konzervatív zártságával minden szélsőségre, úgy tűnik, nem az egyik, hanem az egyetlen alkalmas ember volt a Trianon utáni „vérző Magyarország” talpra állítására.
Bethlen Istvánnak az össznépi keserűség, a nemzeti szétdaraboltság, a veszteségek káoszából kellett siránkozások, demagógia és a szélsőségek felé sodródás nélkül rátalálni a magyar megújulás útjára. Reményt kellett adni egy egész országnak. Szén-, arany-, réz- és sóbányáinkat, azaz ásványkincseinket adó területeinket szinte teljes egészében elvesztettük. S mégis, paradox módon a húszas években erősebb iparosítás kezdődött el egy rátermett miniszterelnök intézkedései nyomán, mint előtte. Fel kellett zárkózni a Nyugathoz. A bethleni konszolidáció évtizedének második felében, de még a gazdasági világválság előtt Magyarország hetven százalékkal megnövelte ipari termelését. Európa fejlett ipari országai közé kerültünk.
Szoboravató beszédében Orbán Viktor párhuzamot vont a Trianon utáni és a diktatúra utáni ország állapota közt. Ahogy 1921-ben, Bethlen miniszterelnöksége kezdetén, hasonlóképpen 1990-ben is romokban hevert a magyar gazdaság. Egyiket a háború és a forradalmak, másikat a hosszúra nyúlt és fenyegető eladósodást takargató Kádár-kor tette tönkre. Sajátos, de Bethlen István és erős csapata nagyobb sikerrel vette az akadályokat a húszas években, mint a rendszerváltozás utáni kormányok. Orbán Viktor miniszterelnök többször is beszélt róla, hogy politikusként Széchenyi István és Tisza István mellett Bethlen István példája, akarata, jobbító törekvései voltak rá a legnagyobb hatással. Bár méricskélni az ilyesmit nagyon nehéz, a sors közülük alighanem Bethlennek adta meg a legnagyobb lehetőséget és a legnehezebb feladatot. Őbenne minden társadalmi réteg és csoport megtalálhatná a tiszteletet keltőt. Az még csak benne van a köztudatban, hogy egész tekintélyével, bár már nem ő volt a miniszterelnök, fellépett az 1938 és 1941 közötti zsidótörvények ellen. De azt kevesen tudják, hogy a Bethlen-kormány által megvalósított betegbiztosítási rendszer előnyösebb volt a munkásnak, mint ami Angliában működött: nálunk mind a betegségi táppénz, mind a baleseti járulék magasabb volt. S ha a tanácskormányt mitizáló baloldal nem is – mély diktatúraellenessége miatt Bethlen a barnát és a vöröset egyaránt elutasította –, a valódi szociáldemokrácia szintén megtalálhatná benne az igazi államférfit.
A kérdés már csak az: van-e igény a nemzeti minimumra, vannak-e minden réteg által elismert és méltányolt államférfiaink? Pedig ha a Bethlen-kaliberű politikusokat értékükön mérnénk, jobban eligazodnánk a jelenben is. Ki az, aki árt, s ki használ az országnak. Ha van mércénk, nem is olyan nehéz a döntés.
Körmendy Zsuzsanna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése