Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2013. augusztus 31., szombat

Kétélű fegyver


Irigylem azokat, akik a csütörtöki Bajnai–Mesterházy-megállapodás bejelentése után azonnal tudták, ki nyert, ki vesztett, ki kit cselezett ki az alkuval. Tény, hogy sokaknak fájt, ami történt; leginkább azoknak, akik kimaradtak vagy kimaradva érzik magukat valamiből. Akárhogy is, arról, hogy pontosan milyen hatása és utóélete lesz a két vezető baloldali, balliberális ellenzéki erő megállapodásának, ma legfeljebb sejtéseink lehetnek.

Azt hiszem, a múlt heti előválasztásos, közvélemény-kutatásos sokkolás után mindkét félben tudatosult a helyzet tarthatatlansága. Leginkább az idő, a választások fenyegető közelsége préselte ki belőlük ezt a paktumot. Ami azért lett olyan, amilyen, mert az MSZP és a Bajnai-féle szövetség a jelek szerint akkor sem tudott volna ennél többen, valamiféle mélyebb együttműködésben megállapodni, ha mondjuk a 2018-as választásokig kellett volna egyezségre jutniuk. Az elmúlt hónapok kínossá vált, akadozó egyeztetései ezt világosan megmutatták. Bajnai Gordon és Mesterházy Attila csak akkor tudta elképzelni a közös listát, ha azt ő vezeti. Hátrébb lépni, a nagy közös cél érdekében lemondani, gesztust tenni egyikük sem volt hajlandó, ami mindkettejük esetében érthető, ám nem valami szimpatikus üzenet a választóknak. Kérdés, kit érdekel ez még jövő tavasszal.

Se Bajnai, se Mesterházy nem tudta keresztülverni az eredeti tervét, ami az előbbi számára nagyobb kudarc. Az MSZP elnökétől az is teljesítmény, hogy szilárdan uralja a pártját, ám a volt miniszterelnököt nyilvánvaló külső támogatással, egyértelmű küldetéssel küldték újra a politikai arénába: az úgynevezett demokratikus ellenzék különféle szervezeteit összefogó vezető, közös miniszterelnök-jelölt szerepét osztották rá – hiába. A mögötte álló szövetségnek ráadásul jól kell még válaszolnia a tízszázalékos kérdésre – két szervezetként elérik-e a magasabb bejutási küszöböt? –, a kampányt pedig Bajnai személyére fogja építeni. Ám nehéz lesz eldönteni, hogy Orbán Viktor vagy Mesterházy Attila ellenében kell-e majd inkább valahogy bizonyítani az alkalmasságát. Az egyéni jelöltekről szóló megállapodás ismeretében az viszont garantált, hogy akár kormányon, akár ellenzékben lesznek, az MSZP-nek – vagyis Mesterházynak – lesz nagyobb frakciója a következő parlamentben. A szocialisták pedig most megpróbálhatják magukhoz kötni a kisebbeket Gyurcsány Ferencéktől Schmuck Andorékig, kérdés azonban, hogyan mérik fel a mozgásterüket, hány mandátumesélyes képviselő-jelölti helyről hajlandóak még lemondani a békességért cserébe.
A mostani helyzetet sokan hasonlítják a korábbi történésekhez. 1994-ben a baloldal miniszterelnök-jelölt nélkül tarolt a választásokon, majd kötött a parlamenti matematika szerint szükségtelen koalíciót az SZDSZ-szel. 1990-ben, az első szabad választás két fordulója között az MDF kezére játszott az SZDSZ ellenében, hogy világos volt, győzelem esetén kit akar miniszterelnöknek: Antall Józsefet. Ezekkel a tapasztalatokkal azonban ma nem jutunk messzire, különösen, hogy a választási rendszer is más. Furcsa kampány, furcsa választás lesz: a szavazás után, az eredmény kihirdetésekor derülhet ki formálisan, hogy ki is (volt) Orbán Viktor valódi, legerősebb kihívója. Hogy ez a helyzet kinek használ majd, még nem tudni.
A jelenlegi felmérésekből kiindulva lényegtelen kérdésnek látszik, hogy hány darabban készül a választásokra az ellenzék. Jól teszi azonban a Fidesz–KDNP, ha megérti a mostani, sok-sok kétely övezte alku neki szóló üzenetét: az ellenfél is ott lesz a harcmezőn. Elszántan, teljes fegyverzetben

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ti urak

Kondor Katalin Ti urak, ott, a magasságos Európai Parlamentben, nem szégyellitek magatokat? Foglalkoztok-e egyáltalán a titeket az álságos u...