Erdély magyarjai kivert kutyák. Azok fiai, akik annyiszor mentették meg Magyarországot, koldusként ténferegnek bezárt ajtók és bezárt szívek előtt. Irtózatos ólakban, melyeket elhagyott a kényes állat, nyomorult vagonokban, hol átcsap a tél lehelete, éhes magyar anyák virrasztják beteg gyermekeiket. És tejet kér a lázas ajak, és hús és kenyér után jajgatnak a megtágult szemek. De a magyar számára nincs tej, nincs hús, nincs kenyér. Ók csak védték a földet, ok csak szántották, csak vetették, csak nehéz gonddal vigyázták. Helyretyutyutyutyu! Azért van aratás! A galíciai rabol, bízik, és hazajön a drága jó Vázsonyi. Lubickolni fogunk a liberalizmusban, mint hízó disznók a pocsolyában. Liberalizmusban? Nem, ez a szó gyanús, ezzel a szóval már egyszer tönkreraboltuk Magyarországot, erre még a buta magyar is fölijed. Gyertek, rozoga grófok, s ti, a paralízis lankáin legelő vén méltóságosok, találjatok ki új szót Magyar Palinak. Megvan, megvan: reálpolitika! Tyű, a kutyafáját, sosem halunk meg!
A magyar tanító éhezik, nem eszik a magyar tanár és koplal a magyar bíró. Utolsó ruháját, utolsó könyvét, atyái drága emlékeit adja el a magyar. Azok, akik öt évén át halálos szeretettel, szent akarattal, mindennapos vad birkózásban küzdtek a halállal, hogy legyen magyar jövő, csak legyen holnapja a magyar családnak, hogy érintetlen maradjon Magyarország szent földje, most meztelenül, éhesen, vad kétségbeeséssel átkozzák Istent, hogy gyermeket adott, hogy százszoros legyen a fájdalom. Ihaja, csuhaja! De azok, akiknek bő seftjét védték a nyomorgók, akik trénkonyhákon híztak, akik a kiprédált magyar vérből, magyar agyvelőből milliókat harácsoltak garmadákba, akik hazug szavakkal kicsalták a védő fegyvert a magyar katona kezéből, akik a leroskadt magyar földjét átlopták az idegen rablók kezébe, azok most tejben, vajban, mézben, zsírban úsznak. Jó libazsírban, a tollát mi hordjuk új hont szerző akarattal, de a húst, a hájat ők harapják ki a tollak közül. Nekik van fájuk, van szenük, palotájuk, van valutájuk és papírjuk, könyveik és sajtójuk, bárjuk, kabaréjuk, mozijuk, színházaik, fényes bordélyuk, ahol elrikolthatják a puffadtra lakott bendő örömeit. És te, meztelen, félig fagyott, félig éhen halt, hajléktalan magyar, nem táncolsz, nem örülsz ennek? Nincs pénzed? Ott van atyáid csontja, küld külföldre, megveszik a jóságos világmegváltó zsidó testvérek cukorgyáraik számára. Nem akarod, duzzogsz? Te reakciós, te fehér terroros, mit ijesztesz bennünket éhséged halotti fehérségével. Segítség, segítség, Antant néni! Nézd a nacionalista magyarnak még van bőre, s nem akarja megnyúzni magát értünk! Hát liberalizmus ez, hát engedjük neki, hogy a gyűlölet és az elfogultság politikáját űzze? Nekünk van igazunk, s aki nem hiszi, bebizonyítjuk egy vagon rothadt gróffal. Húzd rá cigány, csuhaj! Gyere be, Vázsonyi, gyere be, csak magunk leszünk idebe! Oh, nincs irgalom számodra, elítélt magyar. Egy haramia liberalizmus a háború előtti évtizedekben az irtózatos zsidó kapitalizmus, zsidó szellemi zsarnokság karmaiba juttatott. És mikor torkig laktak belőled, kimondták rád a halálos ítéletet. Magyarország szétbomlása a következő két tényre vezethető vissza:
1. A zsidó félelem. A frontok katonasága látta, hogy amíg a magyar öt éven át életét, idegeit, egészségét prédálja három világrész csataterén, amíg hozzátartozóik otthon világító-, fűtőanyag nélkül, hús, kenyér, krumpli nélkül kimondhatatlan ínség keresztjét hordják, minden kihullott vércsepp, minden széttiport magyar szív zsidó pénzzé, zsidó jövővé, zsidó hatalommá válik. Az igazságszolgáltatásnak rettenetes vágya tört ki a katonák megismételt kiáltásában: - Majd, ha hazamegyünk! - Szét kellett tehát zülleszteni ezt az erőt, egymásnak kellett bódítani a bosszúvágyó szíveket, hazug vádakkal más bűnbaknak kellett zúdítani a büntető öklöt. Hadd égjen el az egész ország, hadd dögöljön meg az egész magyarság, csak a kiválasztott népnek ne legyen semmi bántódása. A forradalom logikus első ténye lett volna, hogy a rabló hadimilliomosokkal díszítse fel Budapest fáit. De a forradalmi sajtó mély csend alá kaparta őket. Mert a zsidó kapitalizmus és zsidó proleralizmus két arca az egyetlen célú ádáz zsidó fajiságnak. A hadimilliomosoknak hajaszáluk sem görbült meg, de pusztult, aki hős volt, aki becsületes volt, aki dolgozott és szenvedett.
2. A zsidó imperializmus. Amikor az okos nemzetközi zsidóság megérezte az összeomlás szagát, a magyar zsidó összevigyorgott az orosz zsidóval, a francia zsidóval, az olasz, az angol, a török zsidóval: - Ni, a bolond gójok tépik egymást, itt az idő, hogy kezünkbe kaparjuk az európai impériumot. Egyelőre előbástyának jó lesz Budapest, a mi Budapestünk, s a hozzá ragadó Magyarország. Mert a történelmi Magyarországnak szét kell törnie, ez még igen nagy falat volna, ezt még nem tudnák átasszimilálni. Az oláh, a szász, a szerb még egészséges fajok, azoknak még van ellenálló erejük. Hadd legyen Erdély az oláhoké, a Felvidék a csehé, a Délvidék a szerbé, őket majd külön fogjuk átrohasztani. A magyar, az már nem számít, itt már miénk a vezetés, a szó és a fegyver. Az ellenállókat pincékben intézzük el vagy kikergetjük. Nagy offenzívákat rendezünk, hadd őrlődjék a magyarság férfijövője. Mi megszállunk minden hivatalt, minden hatalmi állást, behívjuk a világ kóbor zsidóit, és megalapítjuk az új Jeruzsálemet és az új Ciont, s a világ kapitalista, radikális, szocialista-proletár és kommunista zsidósága egyaránt ápoló gonddal fog segíteni minket.
És Budapestet szíriai arcú vad tengerészek özönölték el, és a cionisták szilaj kamaszai kommunista álarccal rikoltották az utcákon az ezeréves Magyarország halálát, és a magyarság, melyet nem tudtak elseperni a világtörténelem nagy fuvatagai, nyelvelő sziú-héberek, undorító dögkeselyűk karmain pusztult el.
De egy kicsit igen mohók voltak. A szemük nagyobb volt a szájuknál, s igen nagyot faltak. A kapitalista osztagnak volt igaza: a proletár osztagnak még várnia kellett volna. A háború után az lett volna az okos dolog, a felhízott kapitalista zsidóság összefog a kapitalista grófokkal, s a magyar élet más érdekeltjeivel, s csinál még vagy húsz évi liberális kapitalizmust. Akkor aztán utolsó csontját is megrágták volna a magyarnak, s ellenállás nélkül bevonulhatott volna imperátor Szamuelli.
De nem volt nagy baj. Ők nem bűnhődtek, ők nem vesztettek semmit. Bejött nekik az oláh, és minden percnyi kedélyes hazaárulásban rúgtak még egyszer sebeinkbe, röhögtek még egyszer szenvedéseink arcába. Azután az oláh elment, és mi - magyarok és reálpolitikusok voltunk!
Most pedig, mert sebekben, lerongyolódva és éhesen még lélegzünk: az elfogultság és gyűlölet politikáját űzzük!
Liberálisak voltak-e ok, mikor sajtójuk, mely a mi szervezkedésünkre kórusban rikoltja a fehér terrort, egyhangúan hirdette a terrort a letiport magyarság minden próbálkozása ellen?
Liberálisak voltak-e ők, mikor szétzúzatták az Új Nemzedék és minden sajtóorgánum nyomdáját, mely a magyarság mellett föl mert szólalni? Miért nem üvöltötte akkor az Az Újság, az Az Est, a Népszava, s a többi a liberalizmust, a mások jogát az élethez?
Liberálisak voltak, mikor politikai megbízhatóság ürügyén minden becsületes magyart kidobtak állásából, s minden hatalmi állásba, minden jóllakással járó helyre zsidókat, legtöbbször rövid nadrágos cionistákat ültettek?
Liberálisak voltak-e, mikor egy vad ázsiai törzsvallást favorizáltak, s a világtörténelem nagy emberi kultúrvallását megölni igyekeztek? Liberálisak voltak-e, mikor megöltek, eltiportak mindent, ami magyar múlt, magyar jogcím az élethez, magyar lélek volt, s exaltáltak mindent, ami zsidó? Hol volt akkor Vázsonyi? Miért nem kiáltotta: testvérek vagyunk, értsük meg egymást? Hol volt az Az Újság, a Népszava, a Pesti Napló és a többi? Miért nem hirdették a megértés politikáját? És rozzant grófjaink miért nem bújtak elé, miért nem adtak leckét Szamuellinek?
De minek ezek a szemtelen kérdések! Hiszen ezek a gyűlölet és elfogultság kérdései. Agonizáló magyar, verd össze a bokád, vigyorogj és hajtsd nyakad a liberális tiló alá, mert máskülönben Antant néni megharagszik. Csuhaj, gyere haza, Vázsonyi! és hozz magaddal egy pár százezer galíciait. Óriási üzletekre van kilátás. Tízmillió magyarnak van szüksége koldusbotra. Tízmillió koldusbot! Ha csak százszázalékos nyereségre is csináljuk, márványszobrot emelhetünk belőle Szamuellinek s a többi honfoglalónak. Ihaj, csuhaj! Sohasem halunk meg. Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem megyünk mi innen el, míg egy deka felzabálni való magyar van. Ripityom, gyere be, reálpolitika az ölembe!
Virradat,
1921. I. 5.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése