A Virradat 1917/18. fordulóján indult, már a világháború vége felé, de csak az őszirózsás forradalom alatt vált napilappá. Oláh Gábort, Milotay Istvánt és Krúdy Gyulát ugyanúgy ott találjuk munkatársai között, mint a kor sok más magasra értékelt publicistáját. Az a Szakács Andor (1877-1942) a főszerkesztője, aki a vörös-terror bukása után a Friedrich-kormány sajtóosztályának vezetője, a Teleki-kormányban államtitkár lesz, majd 1922-től kisgazdapárti képviselő. A Tanácsköztársaság kikiáltását követően a nemzeti hangvételű Virradatot betiltják, így az csak 1919 augusztusának első napjaiban jelenhet meg újra. Külön érdekessége, hogy a húszas évek egyetlen politikai napilapja volt, amely hétfőn is megjelent. Szabó Dezső és Szakács Andor között kölcsönös nagyrabecsülésen alapuló baráti viszony lehetett, nyilván ennek hozadékaként merült fel, hogy legyen Szabó Dezső a Virradat vezércikkírója. Ha megnézzük az előző listát - amely nem is teljes, mert néhány személyes vonatkozású nyilatkozatot kihagytunk a felsorolásból -, valóban megdöbbentő az a lávaömléshez hasonló erejű termékenység, amellyel alig három és fél hónap alatt ezeket a műveket megalkotta.
Amúgy maga az alkotás is nyilvános látványossága volt a magyar fővárosnak: bárki, akit érdekelt, ha elzarándokolt a "füstös, meleg Centrál kávéházba", amelynek ablakán kinézve, Bohuniczky Szefi szerint, "ha az őszi délutánban kigyulladtak a lámpák, a Ferenciek tere egyszerre úgy hatott, mint egy régi történethez készült rajz" - és ott úgy foglalt helyet, hogy a Bányai-emléktáblával szemközti asztalt, Szabó Dezső állandó helyét szemmel tarthassa, akkor ezen cikkek megszületésének is tanúja lehetett. A Mester ugyanis a percnyi pontossággal odarendelt gyorsírónak - (néha ezek a pontos rögzítés biztosítására ketten is voltak) -, asztalánál ülve, szivarozás és kávéivás közben, folyamatos gyorsasággal, mintha olvasná, úgy diktálta őket. A diktálás végeztével a gyorsíró elköszönt, sietve bevitte a kéziratot a szerkesztőségbe, ahol legépelték és nyomdába küldték. Ezen cikkek nagyobbik részének hiába is keresnénk az eredeti, Szabó Dezső által írott kéziratát, ilyenek nincsenek: ezek szájról született művek. (Ami a Centrált illeti, az nem elírás: Szabó Dezső majd csak néhány évvel ezután fedezi fel magának immár örökös törzshelyéül a budai Philadelphiát.)
A Virradat-beli cikkek tökéletes ízelítőt adnak írásművészetének, stiláris könnyedségének, politikai és ideológiai nézetrendszerének milyenségéről. Ne feledjük, ezen írások alig karnyújtásnyira vannak még az elveszített világháború nyomorúságától, és az azt követő, 590 áldozatot - kb. napi négy kivégzést! -, Dunába lőtt ártatlan embereket, magyarságuk és kereszténységük miatt halálraítélt hazafiak cinikus likvidálását jelentő bolsevista diktatúrától, a tanácsköztársaságtól. A 133 napos rémálom alatt leninista elvárások szerint szervezték át a magyar társadalmat, így történhetett, hogy az "írói direktórium" kormány által kijelölt népbiztosa, legfőbb irányítója az a Lukács György (alias Georg von Löwinger) lett, aki maga is élen járt a magyarölésben: 1919 májusában a poroszlói Tisza-parton hét honvédet mészároltatott le, hogy ezzel az életben maradottakra pedagógiailag hasson. (Bizony, bizony, Heller Ágnes és Eörsi István szellemi vezetője tömeggyilkos, háborús bűnös. Ha ma élne, Hágába kellene toloncoltatnia a magyar hatóságoknak, hogy ott feleljen az ártatlanul leöletett magyarokért.)
Maga Szabó Dezső nem volt forradalomellenes, azt hangoztatta, hogy a vesztett háború után, a felmérhetetlen társadalmi nyomor, a szociális és politikai csődállapot közepette szükségszerű, talán elkerülhetetlen is volt a forradalom. A baj nem az - fejti ki számos tanulmányában -, hogy forradalom volt, hanem az, hogy ezt a forradalmat elsikkasztották előlünk. Az a baj, hogy ez a forradalom nem magyar forradalom volt, hanem a zsidó hódítás trükkje: hatalomváltás, ahol a tősgyökös és történelmi magyarság kezéből kiütötte az irányítást a nemzetellenes, kozmopolita elem. Jellegzetes Szabó Dezső-i hitvallás az 1921. január 9-i vezércikk azon kitétele, miszerint "A politika ölte meg Magyarországot, meg kell ölni ezt a politikát!". Ugyancsak meghatározó sajátságai a Virradat vezércikkeinek a Mester semmiféle alkut, mellébeszélést, félrenézést nem ismerő helyzetelemzései: a zsidóságot keményen bírálja, mert a magyar zsidóság alaposan rá is szolgált erre a kritikára, de ez nem teszi csőlátásúvá Szabó Dezsőt: kikel a zsidó heccek, a hisztérikus túlzások ellen. Látja, ismeri és számba veszi a zsidó bűnöket, de nem abszolutizálja őket, főleg nem hiszi, hogy azok lennének minden magyar gond okozói. A magyar sajtó dicstelen helyzetének felvázolásában (1921. febr. 6.) ugyanolyan keményen vagdalkozik a nemzeti oldal felé is: "De többet mondok: ha ma egyetlen hatalmi szóval el lehetne tüntetni a magyar életből a zsidó sajtó összes termékét, a sajtóprobléma a maga egészében fennállna." Ugyanazzal az intranzigens igazságkereséssel sújtott oda a magyarság ellenségeire, mint - ha kellett - magára a magyarságra. A saját fajtájával ugyanolyan szigorú és igazságos volt, mint az idegennel.
A másik társadalmi sokk, ami jellemzi ezen írások születésének légkörét, tulajdonképpen 1920/21. fordulóján még nem is volt képes a maga teljes, őrjítő súlyával, átérezhetetlen képtelenségével tudatosulni a közgondolkodásban. Ez pedig Trianon, amelynek valósága és gigászi tragédiája majd csak a húszas évek közepétől kezd el igazán jelenvalóvá sajogni, elhihetődni a magyar lelkekben. Hogy Szabó Dezső jelen írásaiban kiemelten nem foglalkozik a Trianon-problémával, egyáltalán nem meglepő: "századok politikájával mesterségesen elveszített" bűnös következménynek tartja Trianont, soha nem azonosult a hangos, olcsó és bombasztikus irredentizmussal. Ő a magyar jövő garanciáját, a nemzeti újraegyesülés magától értetődő követelését nem érzelmes szónoklatoktól, de átgondolt, felelősségteljes, következetes nemzetépítő politikától várta. Nem Szabó Dezső tehet róla, hogy ennek a kora soha nem érkezett el.
Ma már kideríthetetlen, hogy milyen okok miatt szűnt meg április közepén az író és a Virradat termékeny, már-már káprázatosan pazarló kapcsolata. Tény, hogy májustól már - mint főmunkatárs - A Népben folytatja a Virradatban elkezdett cikksorozatot, és augusztus közepéig - eddig tart szoros kapcsolata A Néppel - újabb 29 cikket közöl, közülük 14-et "Vasárnapi levelek" rovatcím alatt. Egy biztos, a Virradattól nem haraggal távozik, a kölcsönös barátság és respektus változatlanul megmarad Szabó Dezső és Szakács Andor, a Virradat főszerkesztője között. Ami őszintén szólva ritka és nem megszokott jelenség a mindig zsörtölődő, nehéz természetű, kveruláns Szabó Dezső mozgalmas életében.
Hogy a Virradat-os vezércikkek jelentősége mennyire nagy lehetett, hogy ezeknek hatását és jelentőségét mennyire nagyra értékelték a kortársak, elárulja az az igény is, hogy valamikor, a 30-as évek közepe táján ezeket már szerették volna külön kötetben kiadni. Samu Ilona kéziratban lévő visszaemlékezése szerint maga Szabó Dezső akadályozta meg az akkori megjelenést, amikor is Cs. Szabó Lászlóval és Samu Jánossal beszélgetve határozottan kijelentette: "Én ezt nem engedem. A cikkek nem igazi alkotásaim, csak olyanok, mintha egy nyugtát írnék alá." Most tehát az a furcsa helyzet állt elő, hogy a Szabó Dezső Emléktársaság jelen kiadványa a Mester eredeti akaratával - esetleg - nem találkozik. Mentségünkre szóljon, hogy a cikkek születése óta nyolcvan, az idézett mondatok elhangzása óta
| pedig hatvan év telt el. Márpedig az
idő az emberi lét legnagyobb varázslója, sok mindent hatályon, jelentőségen,
figyelmen, azaz léten kívül helyez, ha úgy tartja jónak, még más dolgokat
felértékel, a középpontba állít, megdicsőít. Nem akarunk visszaélni azzal
a lehetőséggel, hogy a Mester nekünk már nem tilthatja meg személyes jelenlétének
kategorikus imperatívuszával, hogy kötetbe szerkesszük ezeket az írásokat,
csupán arra hivatkozhatunk, hogy a hazánk felett elviharzott utóbbi fél
század történelmi szentenciája számunkra nemzeti relikviává emel még egy
nyugtát is - ha azt Szabó Dezső írta alá.
De ha már itt tartunk, azt még el kell árulnom, hogy ezeket a hatékony mondanivalójukból mit sem vesztett írásokat a korabeli Virradat-féle közlésen kívül soha senki nem közölte újra, természetesen 1945 után sem: egyetlen antológia, válogatás, cikkgyűjtemény, egyetlen szerkesztő sem találta meg őket, miközben a húszas évek magyar sajtótörténetét, társadalmi keresztmetszetét, politikai berendezkedését művek megszámlálhatatlan sokasága volt hivatva elemezni. Véletlen vajon? |
 |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése