Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2013. július 17., szerda

Leszünk vagy elfogyunk?

Leszünk vagy elfogyunk?

Leszünk vagy elfogyunk?

Magyar Nemzet

2013. július 13., szombat 00:01 
 
Tavaly 90 300 kisbaba született, de meghaltak 129 500-an, és 2011-ben 38 400 művi terhességmegszakítást végeztek. A születések száma a mágikus százezer alá esett, az abortuszok száma pedig nem a tinédzsereknél növekedett, hanem a 20–24 éves korosztálynál. A halálozások száma magáért beszél, így Magyarország lakossága az 1981-ben kezdődött fogyást figyelembe véve 9 970 160 főre csökkent. Bekövetkezett, amit már a nyolcvanas években jósoltak a népi írók komoly vitákba bonyolódva, hogy idő kérdése, mikor esik tízmillió alá a magyar lélekszám.

Végigéltük a különböző pengeváltásokat, ahol a nemzethalál víziójától a buta pragmatizmusig mindenre volt példa, még arra is, hogy jellemző véleményként hangozhasson el, jó is lesz, ha kevesebben leszünk, mert mindenkinek jut lakás. A „kicsi vagy kocsi” durva vitájában aztán teljesen szélsőséges nézetek is összecsaptak, és utólag csak remélhetjük, hogy nem akkor kezdett általánossá válni az a pusztító nézet, hogy egy gyereket még csak-csak, de nagycsaládot semmiképpen. A nagycsalád abban az időben öt-hat gyereket jelentett, ma akinek három gyereke van, már nagycsaládosnak számít. Olykor komoly keresgélés folyik házaspárok után, amelyek sok gyereket nevelnek, hogy mutatóban legalább a média szolgáljon némi üdítő példával ebben az elsivatagosodott jelenben, ahol a leghangosabbaknak az a legfontosabb problémájuk, miként tudnak megszabadulni nem kívánt terhességüktől, mivel a nő alanyi joga, hogy a kormány ne nézze keltetőgépnek. Mert az Orbán-kormány egyik legfontosabb célja, hogy ha nem tudja is megállítani a demográfiai fogyást, legalább fékezni képes legyen. Minden elfogultság nélkül állíthatjuk, a kormány felfogta és megértette a társadalmat fenyegető veszélyt. A probléma nem csak ott van, hogy száz év múlva nem magyar altatódalokat fognak énekelni az anyák kisbabáiknak, mert „fogyik a magyar”, ahogyan azt a szárszói fiúk hahotázva bedobták a köztudatba.

A nagy probléma az lesz, ha nem máris az, hogy elöregedő társadalommal, beteg és nyűtt generációkkal nem lehet kreatív és innovatív dolgokat véghezvinni. A nyugdíjas korosztály fél minden változástól, minden újítástól, és ez az igazi veszélye annak, hogy kevés gyerek születik. Nem utolsósorban ennek a kevés gyermeknek az életminősége is fontos. Nem mindegy, hogy nélkülöző szülők zaklatott környezetben éppen hogy csak megélnek, mert a gyermeknevelést teljesen magánügynek tekinti az állam, vagy számtalan könnyítés segíti a családokat. A kormány már eddig is látható erőfeszítéseket tett azért, hogy a házaspárok az első után vállaljanak egy második gyereket is, de a segítés feltétele a folyamatosság, a rugalmasság, hogy adminisztratív okok ne gátolják a szülési hajlandóságot. Az anyák munkahelyvédelmi programja beválni látszik, a munkáltató, ha érdekeltté teszik, készségesen alkalmaz gyermekes édesanyákat, akár osztott munkaidőben is. Az anyasági támogatások összege és igénybevétele is újszerű lesz, de külhoni mintára szó van a férfiak apasági szabadságáról is. A szakemberek szerint erre nincs fogadókészség, ami csak idő kérdése, mert annak idején, amikor egy énekesnő helyett a férje vette igénybe a gyest, megszólták. Ma ebben sincs semmi különös. A távlati tervekben segítséget kapnának azok is, akik még az egyetemi éveik alatt vállalnak gyereket, és számtalan variációja merült fel a lakhatási támogatásoknak.
Amíg az ellenzék mindennap siratja az éhező gyermekeket, addig most 75 ezer gyerek nyaral a Balatonnál a szüleivel vagy táborban.
(Seszták Ágnes)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ti urak

Kondor Katalin Ti urak, ott, a magasságos Európai Parlamentben, nem szégyellitek magatokat? Foglalkoztok-e egyáltalán a titeket az álságos u...