Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2013. június 7., péntek

Kinek állhat az érdekében lerombolni Erőss Zsolt életművét?


Pósa Árpád

2013. május 30., csütörtök 10:30
Nem tudom, hogy az aljas kommentek írói tisztában vannak-e azzal, hogy éppen Erőss Zsolt életművét faragják szét. Az emlékét gyalázzák meg. Hogy ezt tudatosan vagy balga módon teszik-e, azt nehéz, szinte lehetetlen felmérni.

Mélységesen felháborítanak azok a kommentek – és némely újságcikk is –, amelyek a Kancsendzönga meghódítását követő tragédia után végigfutottak a magyar oldalakon mint a bozóttűz. Elsősorban a néhai Erőss Zsoltot támadják elképesztő rosszindulattal, mintha azt sejtenék a történtek mögött, hogy Kiss Péter miatta halt meg. Igaz, azóta már homlokegyenest ellenkező (főleg szakmai) véleményeket is lehet olvasni.


Gyomorforgató!
Pedig olyan egyszerű lenne örülni a magyar sikereknek, és meggyászolni az elvesztett embereket. De nem tudtuk, nem tudjuk, és tartok tőle, nem is fogjuk tudni soha megtenni ezt, ahogyan a világ összes népe megteszi.
Nem tudom, hogy az aljas kommentek írói tisztában vannak-e azzal, hogy éppen egy ember életművét faragják szét. Az emlékét gyalázzák meg. Hogy ezt tudatosan vagy balga módon teszik-e, azt nehéz felmérni, szinte lehetetlen. Ha tudatosan, akkor az tényleg az emberi viselkedés legalja. Még akkor is, ha szemernyi igazság lehet a mondandójukban. Remélem, hogy inkább valamiféle emberi kicsinyesség, tudatlanság az, ami a kollektív froclizást eredményezi.
Minden hegymászó, akit a napokban a halálzónával kapcsolatban kérdeztek, elmondta, hogy 8000 méter felett már nincs bajtársiasság, mindenki magáért küzd, és a saját életéért felel. Ez már önmagában óriási felelősség. Sok száz embernek nem sikerült megbirkóznia ezzel, és a mindennél jobban szeretett hegyekben haltak meg. Zsolt és Péter jó eséllyel, talán fele-fele kockázattal indult, előbbi műlábbal, utóbbi a bevezető tapasztalat hiányával.
Erőss és Kiss esetét senki sem ismeri a maga minden részletében. Ők, sajnos, már nem tudják elmondani nekünk, hogy mi történt. Részinformációi vannak Carlos Soriának, a spanyolok legendás, 74 éves hegymászójának, aki látta őket, és egy pillanatban beszélgetett velük. De ő is csak összezavarta a képet, mert más elvek szerint támadta éppen a csúcsot, mint Zsolt és Péter. Egy nyolcezres megmászásának rengeteg árnyalata van attól függően, hogy a hegymászók milyen segítséget vesznek igénybe. A legőszintébb, legnehezebb és legkockázatosabb mód oxigénpalack nélkül, serpák nélkül, kihelyezett kötelek igénybevétele nélkül, végig saját erőből. Erőssék nagyjából ezt az utat jár(hat)ták, így teljességgel igazságtalannak tűnik Soria kritikája, miszerint a magyarok nem vették igénybe valamelyik, vagy az összes lehetséges segítséget. Ezzel az egyébként jóindulatú és segítőkész spanyol sokakban ébresztett kétséget Magyarországon. Pontosabb információkkal csak Kollár Lajos, a Kancsendzönga expedíció vezetője segítheti majd a gyászolókat, amikor hazaér.
Nem szerepem megvédeni sem Erőss Zsoltot, sem Kiss Pétert, nem is tudom, elvégre elképzelésem sincsen, hogy ki, mikor, milyen döntéseket hozott. Azt sem tudom kiértékelni, hogy azok a döntések
 felelőtlenek voltak-e, mint sokan mondják. Utólag persze felelőtlennek tűnnek, mert az életükbe kerültek. Ki veheti a bátorságot és a jogot, különösen feltételezések alapján, hogy megítélje egyikük vagy másikuk bármelyik döntését?
Jellemző, hogy azok, akik kritikával illetik a történteket, többségükben nem hegymászók, de legalábbis nem jártak 8000 méter felett, legfeljebb a Kékesen ha voltak. Csak játsszák az okosat, látszólag keresik az igazságot. Nem tudnak örülni semmilyen magyar sikernek, inkább kikezdik azt. Nem először történik meg.
A „kedves” kommentelőknek inkább a következőkön kellene elgondolkodniuk. Miért van az, hogy a Facebookon az említett Carlos Soria oldalát – igaz, 74 évesen sokkal hosszabb pályafutás áll mögötte, és spanyolul is sokkal többen beszélnek, mint magyarul, de – 228 ezer ember követi, Erőss Zsoltét pedig alig több mint 10 ezer? Most. A tragédia előtt kicsivel 3 ezer fölött volt ez a szám, azóta megháromszorozódott. Miért van az, hogy a tragédiát felvezető, majd bemutató cikkek mindegyikére tízszer annyian kattintottak, mint a Kancsendzönga meghódításának hírére?
Miközben kétségbe vonják Erőss Zsolt és Kiss Péter döntéseit, hallatlan gonoszsággal és rosszindulattal bélyegzik meg Erőss Zsoltot. Remélem, nem sikerül elérniük, hogy az erdélyi születésű, de legnagyobb hegymászó sikereit – nemcsak magyarként, hanem magyar állampolgárként elért, tehát Magyarországnak is szerzett sikereit – elhomályosítsák.
Erőss Zsoltra nem úgy kellene emlékezni, mint a 10 nyolcezrest és sok egyéb csúcsot meghódító magyar hegymászóra – a méltatlan suttogó propaganda eredményeképpen –, akinek folt esett hegymászói becsületén, mert „történt valami ott” a Kancsendzöngán…
Nem!


Erőss Zsoltra úgy illik emlékeznünk, mint az eddig élt legnagyobb magyar hegymászóra. Mert az, és hosszú ideig az is marad. Azzal együtt, hogy élete során biztosan hozott jó és rossz döntéseket. Azzal együtt, hogy a hegymászás mögé helyezte a családját, gyermekeit. Azzal együtt, hogy meghalt. És azzal együtt, hogy vele egy időben, egy csúcs meghódítása után – talán vele együtt – meghalt Kiss Péter is. Gyújtsunk gyertyát értük, és legyünk büszkék rájuk! Megérdemlik.
Nem szabad megengedni, hogy néhány rosszindulatú ember visszataszító hozzászólása leromboljon egy életművet. Szükségünk van sikeres tudósokra, művészekre, mérnökökre, kutatókra, sportolókra. Hogy legyen kire és mire büszkének lennünk. Mert…
…az ünnepeinket meg kell ünnepelnünk,
…a történelmünket meg kell ismernünk,
…az értékeinket meg kell becsülnünk,
…a teljesítményeinket el kell ismernünk,
… és a halottainkat el kell temetnünk.
Senki sem teszi meg helyettünk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ti urak

Kondor Katalin Ti urak, ott, a magasságos Európai Parlamentben, nem szégyellitek magatokat? Foglalkoztok-e egyáltalán a titeket az álságos u...