Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2013. január 4., péntek

Ez a rendszer is megbukik egyszer

Lippai Roland
Lippai Roland

2012. december 23., 14:15
Az úgynevezett feudális struktúra – amely keveseknek kedvez, ellenben mindenkinek árt – évtizedek óta mérgezi a magyar egészségügyi rendszert. A gyógyítás rendszerének rendszerváltása még várat magára. Első és legfontosabb lépés a probléma tabuk nélküli kibeszélése (lenne). A változást akarók valójában egy a korrupció jeleit magán viselő monolit rendszert utasítanak el annak minden kontraszelekciójával és rossz szájízt okozó megalkuvásaival együtt.
 
 
 
 
 
 
 

Az egészségügyi rendszerrel kapcsolatos köz- és párbeszédet szinte csak és kizárólag a financiális, egzisztenciális, illetve strukturális kérdések uralják. Holott semmilyen szisztéma vagy szervezet nem képes jól működni akkor, ha az azt összetartó filozófia vagy értékrendszer betegség tüneteit mutatja. Eddig kevés szó esett arról, hogy a magyar egészségügyi rendszer szereplőinek és irányítóinak nem csupán a strukturális és jövedelmi dimenziókban meglévő problématömeggel kell megküzdeniük. Ideje színt vallani cinkos összekacsingatások nélkül, a doktoroknál fellépő taszítóerőket nevén kell nevezni, élesen elválasztva egymástól. Kár tagadni: a jövedelmi helyzet annak ellenére siralmas mind a mai napig, hogy a szakállamtitkárság a saját és az ország szűkös lehetőségeihez képest is igyekszik kompenzálni évtizedek rossz egészségpolitikai döntéseit. Azt még Éger István MOK-elnök is elismerte, noha nem lapogatta vállon Szócska Miklós államtitkárt, hogy „nevén nevezhető, és nem jelentéktelen” béremelés indult meg az ágazatban. Ugyanakkor sérelmezte azt, hogy az orvosmigráció területén nem történt pozitív változás. Mindezt annak ellenére tette, hogy a probléma jelentős és még kibeszéletlen. Megoldása több mint időigényes és fájdalmas önvizsgálatot igényel, így irreális elvárás bárki részéről – ahogyan népesedési ügyekben is – pillanatok alatt jelentős eredményeket várni. A kinyújtott kézbe harapni finoman szólva is illetlenség.

Persze a jövedelememelés valóban nem a Magyar Orvosi Kamara kompetenciája, ugyanakkor az ágazat dolgozóinak életét megkeserítő belső mechanizmusokkal és értékrenddel kezdenie kell(ene) valamit, miközben úgy tűnik, hogy a téma a fiók legmélyén vár kedvezőbb időkre.

Nem meglepő módon az ágazatot évtizedek óta átható és a fejlődés minden területét ellehetetlenítő világról nem esik szó. Pedig éppen ez a szinte – interjúsorozatunk egyik megállapítása ez – diktatórikusan hierarchizált és zárt működés üldözi el a köldöknézegetésre és meghunyászkodásra immár képtelen orvosgenerációt, miközben az orvoshiányon és a rossz össztársadalmi közérzeten keresztül nehezíti a gyógyítást és gyógyulást, illetve a vitális társdadalom kialakulását.

A doktorok, s nem csak a fiatalok, nem hobbilázadás okán küldik ki véleménynek „álcázott” segélykiáltásaikat a közbe. Valójában egy a korrupció jeleit magán viselő monolit rendszert utasítanak el annak minden kontraszelekciójával és rossz szájízt okozó megalkuvásaival együtt. Például a hálapénz, aminek már az elnevezése is velejéig cinikus és hazug, a félelem bére helyesebb kifejezés lenne, tisztességes orvosok ezreinek okoz komoly belső feszültségeket, miközben a betegek állítólag egyre vékonyabb borítékokkal próbálják megvásárolni az egészségüket és bebiztosítani magukat. A napi tapasztalatokról érdemes megkérdezni a sokat emlegetett „kisembert”, aki nem rendelkezik a megfelelő telefonszámokkal. Figyelni kellene azon gyógyítók szavaira is, akik az anyagi nehézségeken még csak túllépve a belső és erősen mérgező feszültségek miatt veszik föl a nyúlcipőt.

Egyre inkább érződik, hogy az orvostársadalom mind jelentősebb része – átérezve s megélve a társadalommal szemben vállalt felelősségét, és persze saját reputációja megőrzése érdekében is – rendszerváltást követel az egészségügyi rendszer működésében. S éppen itt van a jobb egészségügyet akarók legnagyobb nehézsége. A mentalitásváltás egyénileg is fáradtságos munkával jár, csoport- vagy társadalmi szinten majdnem hogy lehetetlen. De csak majdnem.

A nehezen felfejthető érdekek, függőségi viszonyok és hazugságok szinte áthatolhatatlan erdejét meg kell ritkítani. Az élet már csak ilyen: előbb-utóbb meglesz a változást akarók kritikus tömege is.

Ez minden szereplő, de legfőképpen a társadalom érdeke.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ti urak

Kondor Katalin Ti urak, ott, a magasságos Európai Parlamentben, nem szégyellitek magatokat? Foglalkoztok-e egyáltalán a titeket az álságos u...