„Túl friss seb a nemzeten”

Borbándi Gyula


Németh László és az Új Látóhatár

   Noha a nyugati magyar folyóiratok mind az emigráns olvasóknak készültek és ezek szellemi igényeinek a kielégítését kívánták szolgálni, kiadóik és szerkesztőik nem hagyhatták figyelmen kívül, milyen visszhangjuk támad az elhagyni kényszerült hazában és kapnak-e majd helyet a jelenkori magyar irodalom- és sajtótörténetben. Az író – bárhol éljen is a világban – az olvasónak ír, de abban a reményben, hogy tevékenysége a magyar irodalom folytonosságának részévé válik és valamelyes maradandósághoz jut. A második világháború után, a kommunista önkényuralom évtizedeiben Nyugatra került magyar írók, mégha nem volt is közvetlen szándékuk és programjuk, nem csak sorstársaiknak, de hazájuk lakóinak és az egész nemzetnek írtak. Bármilyen irodalmi, szellemi, vagy világnézeti csoporthoz tartoztak, úgy érezték, hagyományt folytatnak és örökséget ápolnak.
   Egy kis csoport – amelyet íróinak azért nem neveznék, mert tagjainak legtöbbje a múlt század amaz ötvenes évei elején csak irodalmi pályafutása elején volt és említésre méltó munkát nem végzett – 1950 nyarán Zürichben azzal a tervvel lépett elő, hogy irodalmi és politikai folyóiratot alapít, amely elsősorban az 1945-ös demokratikus kísérlet bukása után – 1947 nyarától kezdődően – Nyugatra menekült költőknek, elbeszélőknek, történészeknek, közíróknak kínál publikálási lehetőséget, másfelől ápolja a népiség eszméjét és azoknak az értékeknek a tiszteletét, amelyekkel a népi irodalom gazdagította a magyar közgondolkodást. A szóban forgó svájci magyar emigráns társaság ugyanis olyan húszas-harmincas éveikben járó fiatalokból állt, akik a népi írók vonzáskörében nevelődtek és találtak egymásra, 1945 és 1948 között a Nemzeti Parasztpártban vagy a Független Kisgazdapártban politikai tevékenységet folytattak, de komolyan vett demokrata és nemzeti elkötelezettségük miatt nemcsak ezekből szorultak ki, de a kibontakozó kommunista diktatúra miatt, szabadságukat mentendő, hazájukat is el kell hagyniok. E kör legjelentősebb és legismertebb tagja Kovács Imre író, országgyűlési képviselő, a Nemzeti Parasztpárt főtitkára, az 1945-47-es időszak meghatározó egyéniségeinek egyike volt. Akadt a csoportban továbbá három képviselő és agrárszakértő, valamint néhány újságíró és köztisztviselő. Ezek tevékenységéhez fűződik a Látóhatár, 1958-tól folytatása, az Új Látóhatár elindulása.
   Miután ebben én is részt vettem, hadd folytassam egyes szám első személyben. Jóllehet, célunk az volt, hogy a színvonalas irodalomnak és közgondolkodásnak fórumot teremtsünk és minden jelentős alkotót, művet, gondolkodási eredményt a nyugati magyar irodalom javára integráljunk, önmagunkat és eszmélésünk forrásvidékét megtagadni vagy elhanyagolni nem tudván, különleges érdeklődéssel és rokonszenvvel fordultunk azok felé a magyar írók felé, akiket az irodalomtörténet és a közvélekedés népinek nevezett. Ez a felfogásunk és magatartásunk már a kezdet kezdetén szerepet játszott abban, hogy folyóiratunknak milyen nevet kívántunk adni. Tekintettel arra, hogy a népi irodalom orgánumát, a Válasz című folyóiratot a kommunista hatóságok megölték, erre a névre akartuk keresztelni elindítandó szemlénket. Hamar felvetődött azonban a kérdés, megtehetjük-e ezt a megszüntetett Válasz kiadójának, Sárközi Mártának és szerkesztőjének Illyés Gyulának a tudta és beleegyezése nélkül. Beláttuk, hogy nem tehetjük meg, nemcsak esetleges jogi bonyodalmak miatt, hanem azért sem, mert mind a kettőt tiszteltük és becsültük, nem kívántunk nekik ártani, azzal, hogy a rosszhiszemű és rosszindulatú kommunista hatóságokban esetleg annak gyanúját keltjük, mintha valami összjáték folynék az eltiport hazai Válasz szerkesztősége és az (ahogy nevezték) „imperialisták zsoldjában álló, ellenséges, hazaáruló” nyugati emigránsok között. Ezért más nevet választottunk: a „Látóhatár”-t.
   A népi írók helyzetét, működési lehetőségét és sorsát azonban mindvégig figyelemmel kísértük, Nyugaton elérhető régi és új könyveiket olvastuk és igyekeztünk megszerezni minden frissen megjelenő írásukat. Erre különösen azoknak volt lehetőségük, akik a Szabad Európa Rádiónál, a BBC-nél, vagy más nyugati rádióállomásnál dolgoztak és ahol magyarországi könyvek, sajtótermékek általában elérhetők voltak. Persze, az ötvenes évek Rákosi-korszaknak nevezett idejében meglehetősen eltértek egymástól a népi írói tábor fő alakjainak publikációs lehetőségei. Némelyek, mint például a rendszerhűnek tekintett Szabó Pál, Erdei Ferenc, Darvas József folyamatosan, Veres Péter, Tamási Áron és Illyés Gyula alkalmanként hosszabb-rövidebb tartamú közlési lehetőséghez jutott, Németh László, Sinka István, Féja Géza, Kodolányi János, Szabó Lőrinc, Bibó István és főleg Erdélyi József némaságra volt ítélve. Az 1956-os forradalom alatt az elhallgattatott népiek ismét megjelentek a nyilvánosság előtt. Kádár uralma késői időszakában a napi politikától függően és különféle engedményeket kihasználva ismét többen megszólalási és közlési szabadsághoz jutottak.
   A Látóhatár, majd Új Látóhatár igyekezett a népi irodalom nagyjait megbecsülni és műveiket népszerűsíteni, de mindig azzal a megszorítással, hogy ez ellenük Magyarországon kihasználható és ellenük fordítható ne legyen. A személyes kapcsolatok kiépítése és ápolása csak a hatvanas években indulhatott el.
   1956-ig, a magyar forradalomig eltelt első öt évben a folyóirat óvakodott tanújelét adni azok iránti rokonszenvének, akiket különösen kedvelt és féltett, nehogy ártson nekik és nehezítse helyzetüket. Amikor 1962 tavaszán Firenzében, a különösen olasz és francia közreműködéssel indult Európai Íróközösség alakuló kongresszusán sikerült Illyés Gyulával találkoznom és néhány napot vele töltenem, a magyar irodalom állapotának külföldi kezeléséről beszélgetve jóváhagyóan és elismerően szólt az Új Látóhatár elővigyázatosságáról és taktikai ügyességéről, amelyet a magyar írók esetében tanúsított. Továbbra is nagyfokú óvatosságot ajánlott, hozzátéve, hogy ezt nemcsak a maga, de legközelebbi barátai, köztük Németh László és Bibó István nevében is kéri. Ne azt hangoztassátok – mondotta –, hogy milyen igazunk van és milyen bátran viselkedünk, ha bajokat emlegetünk és magyar érdekekért szót emelünk, hanem azt méltassátok, hogy milyen jól írunk, mit érnek műveink esztétikai mértékkel vizsgálva és milyen magas rangra emeljük a jelenkori magyar irodalmat. A szövegekbe rejtett nemzeti üzenetet a magyar olvasók amúgyis hamar felismerik és méltányolják. Németh László akkoriban eléggé visszavonultan élt, a nyilvánosság előtt nem igen jelenik meg, de – folytatta Illyés – ő maga is így tesz, annak következtében, hogy egyik-másik fellépésén olyan méreteket öltött a közönség lelkesedése, hogy az szinte tüntetésszámba ment. Ami nem használ neki és az ügynek, hiszen porondra szólíthatja az ellenfeleket, meg azok külföldi gyámolítóit. A firenzei találkozón Illyés tudomására hoztam, hogy az Új Látóhatár 1962 őszén különszámmal kívánja megünnepelni születése hatvanadik évfordulóját, ha azzal nem ártana neki. Ugyanezt tervezi 1971-ben, Németh László hetvenedik születésnapján. Mind a két tervre jóváhagyóan rábólintott, ezúttal azonban nem óvatosságra intve, hanem kijelentve, hogy nekik azért némi kockázatot mégis csak kell vállalniok.
   Németh Lászlóról az ötvenes és hatvanas évek elején csak közvetett értesüléseink voltak. Azután barátok és közös ismerősök, köztük az író sajkódi házában gyakran megforduló londoni orvos és rendszeres Új Látóhatár-olvasó Németh Vilmos, majd később nyugat-európai országokba utazó Ella felesége és lányai révén közelebbi és megbízható tájékoztatást is kaphattunk egészségi állapotáról, munkájáról, mindennapi életéről. Személyesen akkor találkoztam vele, amikor 1965. áprilisában Kodály Zoltánnal Bécsben járt és az egyetem aulájában átvették a Herder-díjat. Az ünnepség szünetében beszélgettünk, nagyrészt hármasban. Feltűnt, hogy viszonylag jó állapotban volt, szívesen társalgott. Arról, hogy min dolgozik, mit csinálunk mi, hogyan élünk Münchenben. Közölte, hogy az Új Látóhatárt évente kétszer-háromszor látja. Ezt Kodály is megerősítette, neki sem kézbesíti évenként többször a posta – mondta –, jóllehet irodalmi berkekben sokan tudják, hogy hatszor jelenik meg. Kezdettől fogva, de a forradalmat követő időben rendszeresen és különös gonddal küldtünk el minden számot mintegy tíz névből álló magyarországi címlistára és elővigyázati okokból (nehogy „ellenséges” kapcsolatokkal vádolhassák őket) nemcsak nekünk rokonszenves és ellenzéki felfogású, mondjuk népi íróknak, hanem néhány rezsimbarátnak is. Ennek ellenére a postán dolgozó cenzorok sok küldeményt koboztak el. (Amikor 1966 végén közelgő hetvenedik születésnapjára Veres Péternek elküldtem Kovács Imrének róla írt és kritikai észrevételeket is tartalmazó esszéjét, közölte velem, hogy a vonatkozó folyóiratszámot megkapta, hozzátéve, hogy a postahivatal nyilván csak azért engedte át a szűrőn, hogy megharagudjék az őt bíráló emigráns írótársára és barátjára.) Visszatérve a Németh Lászlóval folyt bécsi beszélgetésre: arról is tájékoztatott, hogy ha a folyóiratot ritkán látja is ugyan, a Szabad Európa Rádió irodalmi műsorainak köszönhetően – amelyeket este tíz óra után szokott hallgatni – gyakran értesül az Új Látóhatárban megjelenő írásokról, beleértve a vele foglalkozókat vagy az ő munkásságát érintőket is.
   Áttekintve a negyven évfolyam anyagát, kiderült, hogy az 1956 végi számban újra kinyomtattuk a forradalom napjaiban készült és közölt „Emelkedő nemzet” című híres cikkét. 1960 tavaszán jelent meg Kovács Imre „Németh László megkövetése” című bűnbánó vallomása, amelyben fájlalta, hogy 1945-ben kellően meg nem gondoltan nyilatkozott róla, a Szabad Szóban közölt elmarasztaló cikkében azzal vádolva a kommunisták és szocialisták által akkor üldözött írót, hogy szemben áll a demokráciával. Személyes beszélgetésekből tudom, hogy Kovács Imre élete végéig szemrehányást tett magának, amiért annak élete egy nehéz szakában megbántotta Németh Lászlót. Nem sokkal utána Nyugaton járt Németh Ella, és többeknek elmondta, férjét nagyon meghatotta Kovács Imre írása az Új Látóhatárban, amelynek minden hozzájuk eljutó példányát az egész család végigolvassa.
   A folyóirat ugyancsak 1960-ban méltatta az „Iszony” című regény németül megjelent kiadását. Ugyanakkor a szerkesztőség a maga kebelében és müncheni látogatókkal hosszan vitatta az írónak 1959 szeptemberében a Szovjetunióban tett látogatását. Abban a szerkesztőség tagjai egyetértettek, hogy Németh László nem változott meg attól, hogy a szovjet meghívásnak eleget tett, de valószínűnek tetszett, hogy Kádár, a kommunista párt és sajtó ki fogja használni a maga javára a meghívás elfogadását és az utazás tényét. A következő évben elkészült, majd bemutatásra került az „Utazás” című színmű. A szerkesztőségben abban állapodtunk meg, hogy két londoni barátunk, Cs. Szabó László és Szabó Zoltán mond majd véleményt a két eseményről: a moszkvai útról és az Utazás című darabról. Így is történt.
   A két állásfoglalás 1962 nyarán jelent meg. Szabó Zoltánt elsősorban a színmű foglalkoztatta, részletesen beszámolt megszületésének időszerűségéről és körülményeiről, a cselekmény bonyolításának módjáról, a szöveg szerkezetéről, és a belőle kihámozható lényegi mondanivalóról, valamint a darab hatásáról. Cs. Szabó László az esemény történelmi összefüggéseire és a hasonlóságokra hívta fel a figyelmet. Arról szólt, milyen választási lehetőségei és döntési kényszerei voltak a színmű hősének – Németh László alteregójának tekinthető –, Karádi nevű középiskolai tanárnak. Cs. Szabó szerint: „Túl friss a seb a nemzeten, hogy írója a csendes eltemető alkalmazkodáson felül már tudatos illeszkedést is kívánjon tőle a történelmi determinizmus jegyében s a nép önérdekében. (Mert keleten alakul az emberi jövendő.) Lehet, hogy a Karádi tanár úr moszkvai útja körül támadt félreértés, köd – nem beszélve most a rágalmakról, rosszhiszemű híresztelésekről vagy durva tőrbe ejtő kísérletekről – bátorító okkal is magyarázható. Azzal, hogy nincs történelmi determinizmus a világon vagy ha van: egy nép egyszerűen megkerüli a parancsait és mégse pusztul bele. Csak az idő döntheti el, s nyilván nem egyhamar, hogy az utazás egy lángész magánügye volt-e vagy egy nemzeté. Protestáns erdélyi létemre úgy írtam, mintha Pázmány oldalán állnék, Németh László, a dunántúli protestáns pedig Bethlen Gáborén. Ez persze látszat csupán. Jó magyar volt mind a kettő: mint politikai lény, mint homo politicus azonban egyik se volt annyira a maga ura, mint egy korabeli francia, angol, svéd, török vagy orosz.”
   A nyugati magyar emigránsok Németh László szovjetunióbeli utazása ügyében sokkal jobban megoszlottak, mint ahogyan az irodalmi sajtóból kivehető volt. Jónéhányan, főleg a politikai színkép jobboldalán, értetlenül álltak az esemény előtt, és nem leltek magyarázatot arra, hogyan vállalkozhatott a politikailag nem problémamentes útra egy olyan író, akit a nyugati magyar közvélemény szovjet- és kommunistaellenesnek tekintett, és akinek háború utáni megpróbáltatásait és üldözéseit a megszállók, és magyarországi helytartóik okozták, és akinek szemléletéről és magatartásáról nem is olyan régi, ötvenhatos viselkedése hitelesen tanúskodott. A legtöbben attól tartottak, hogy a kommunista rendszer nem lesz rest az utat politikailag kihasználni.
   Az Új Látóhatár szerkesztőségének és legtöbb munkatársának Németh iránti rokonszenvén és barátságán az utazás és annak visszhangja mit sem változtatott. A folyóirat 1962-es első száma vezető helyén közölte Kerényi Magda nagyívű tanulmányát az „Égető Eszter” című regényről. A következő évben Bibó István és más politikai foglyok szabadonbocsájtását regisztrálta és üdvözölte a szerkesztőség. A vezércikkben a fogyatékosságokról, visszásságokról, megoldatlan problémákról, az ország lakóit emésztő gondokról és a tennivalókról szólva kifejtette: „Nekünk pedig – külföldi magyaroknak, elsősorban íróknak, költőknek, publicistáknak – az a feladatunk, hogy máshol élve, de Magyarországhoz tartozva – miként Németh László kívánta – segítsünk, ha kell igenlő, ha kell bíráló szóval, az otthon élő nemzetnek, melynek mi is tagjai vagyunk és amelyről sem idő, sem távolság nem szakíthat el minket. Segítsünk azzal, hogy magyarok maradunk, ápoljuk a nyelvet, fenntartjuk a magyar szót és írást, szabadon és kertelés nélkül mondunk véleményt mindarról, ami örömmel, de arról is, ami gonddal és aggodalommal tölt el minket.”
   A Németh Lászlóra való hivatkozás nem szónoki fogás, hanem az igazság és valóság őszinte kifejezése volt. Komolyan gondoltuk, amit írtunk és reméltünk, hogy annak fogják fel az érintettek, az olvasók és akikhez folyóiratunk eljut.
   Igyekeztünk számon tartani és ismertetni a Németh-műveket. 1963-ban beszámoltunk a „Mai témák” című kötetről (Márton László), 1965-ben jómagam „A kísérletező ember”-ről, 1966-ban a hamburgi Hellenbart Gyula (az író munkássága legavatottabb nyugati magyar ismerőinek egyike) az „Irgalom”-ról írt. 1965-ben többünk javaslatára az Új Látóhatárral barátságot ápoló Németországi Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Szövetsége meghívta az írót a Rajna-vidéki Marienbergbe az augusztus végére meghirdetett hagyományos Magyar Főiskolai Hét elnevezésű tanulmányi konferenciára. Úgy terveztük, ha elfogadja a felkérést, kibővíttetnénk az utat egy müncheni kitérővel, ottani előadással és az Új Látóhatár meglátogatásával. Ugyancsak kapott meghívást a részvételre és szereplésre Veres Péter és a vajdasági Herceg János is. Mindhárman sajnálattal lemondták az utazást. Németh László azt írta a rendezőknek, hogy „a szétszórt magyarságért is, úgy gondolom, akkor tehetem a legtöbbet, ha annak a templomnak a tető alá hozására szedem össze az erőm, amelyről Ady beszél A szétszóródás előtt című versében.”
   1966 tavaszán jelent meg beható és kiterjedt kutatómunka eredményeként az Új Látóhatár testvérvállalata, a Molnár József által vezetett Aurora Kiadó gondozásában Gombos Gyula irodalomtörténeti jelentőségű és nagysikerű könyve Szabó Dezsőről, amelyből a folyóirat már a megjelenés előtt közölt részleteket. Ezek és a kinyomtatott könyv eljutottak Németh Lászlóhoz is. Említést tett róla egy interjúban, amelyet a Híd című újvidéki irodalmi folyóiratnak adott. „Nemrég jó könyv jelent meg Szabó Dezsőről odakinn, Gombos Gyula írta” mondta, majd azzal folytatta, hogy „beleérzése s kritikája, úgy hiszem, eltalálta a helyes mértéket a méltatlanul elfeledettel szemben, s nektek is jó például szolgálhat, hogy kivételes kritikai páholyotokból mint lehet vitatott alakokba öltözött hazai problémákkal foglalkozni.” Az Új Látóhatár 1968-ban közölte Gömöri György „Husz János alakja az újabb magyar irodalomban” című tanulmányát, amelyben bemutatta, hogyan jelenik meg előttünk a cseh hitújító egyfelől Németh László drámájában, másfelől a Háy Gyula által írt „Isten, császár, paraszt”-ban. 1969-ben Zsigmond Endre a „Kiadatlan tanulmányok” kötettel foglalkozott, és hír jelent meg az Iszony japán kiadásáról is.
   1970 elején már komolyan latolgatni kezdtük, hogyan ünnepelhetné meg folyóiratunk méltó módon az író egy év múlva esedékes hetvenedik születésnapját. Ez 1971 tavaszán volt. Abban állapodtunk meg, hogy ugyanúgy különszámot adunk ki, mint 1955-ben a nyolcvan éves Jászi Oszkár és 1962-ben a hatvan éves Illyés Gyula tiszteletére. Az első megkeresett szerző Gombos Gyula volt, aki felkérésemre azonnal igennel válaszolt, bejelentve, hogy a minőség ügyét fogja tárgyalni, mert – miként közölte – „a minőség mint tudatos igény és program különbözteti őt meg (mármint Némethet) reformer és forradalmár társaitól.” Úgy terveztük, hogy a nyugati magyar írók közül mindenkit felkérünk a tisztelgésben való részvételre, aki Németh Lászlót személyesen ismeri, vele foglalkozik vagy olvasóként hívei közé tartozik. Arra is törekedtünk, hogy lehetőleg minden korosztály képviselve legyen. Ennek megszervezése az én feladatom lett.
   Az író születésnapja, vagyis április 18-a dátummal ellátott 1971/2. szám nyomdai munkálatait Molnár József úgy időzítette, hogy addigra ne csak elkészüljön a folyóirat, de ott is lehessen a születésnapon az író házában. Az ünnepeltnek Marx József által 1970 februárjában Marosvásárhelyen készített arcképével indított különszám első közleménye „Collage” címmel Szabó Zoltán írása volt. Cs. Szabó László „A mintadiák” címmel méltatta írói munkásságát és magatartását. Minél nagyobb egy író – állapította meg terjedelmes esszéje végén –, annál ádázabbul gyötrik képzelt mulasztásai. Pedig egyetlen pályán sincs megbánni való, úgy alakul, ahogy rendeltetett. Az övé egy áhított magyar Civitas Dei árnyékában prófétai sóvárgás a világcivilizációért, amelyben, mint valami új Ésaiás látomásában, a próbára tett és megtisztult kis népek szelíd értelmükkel megzabolázzák a történelmet, hogy ne legyen többé egykedvű malom: a Végzet csonttörő, csontőrlő gépezete. Lehet-e ok panaszra, hiányérzetre, ha ilyen látomásban olvadnak össze egy hatalmas életmű ellentmondó elemei? ... Hogy a század egyik lángelméje, abban még ellenfelei sem mertek kételkedni. Több, mint húsz esztendeje élek nyugaton; egyik legszebb napom volt, amikor a Nyugat védőbástyájában, Bécsben kitüntették a Herder-díjjal.” Kortársként szerepelt a különszámban meghitt barátja, Kerényi Károly is: neki ajánlva „ami e sorok mögött van: humanista filozófiámat”, azt a tanulmányt, amelyet „Pirckheimer és a humanizmus” címmel a XVI. századi nagy nürnbergi humanistáról, Wilibald Pirckheimerről írt. Peéry Rezső a nevelőről értekezett, kijelentve, hogy „Németh László alighanem az a magyar író ebben a században, aki a legtöbbet gondolkodott, a legmagvasabban írt a tanulás módszereiről, a nevelői és tanítói munkáról, s aki az író szemszögéből ítélve rehabilitálta a tanári hivatást, rámutatván annak igen jelentős – olykor döntő – szerepére a nemzet közgondolkodásának kialakításában.” A középnemzedékből Gombos Gyula köszöntötte „Tanítás a minőségre” című esszéjével. A minőségről elmélkedve megállapította, hogy Némethnél „a minőség eszme is, mellyel már nemcsak írói művét igyekszik a tökéletesség felé emelni, hanem embertársai életét is. S társítva a forradalom szóval, új értelmet is adott e fogalomnak, melyet másfél évszázadon át, a francia forradalom óta, annyi ágáló szónoklat járatott le, s oly sok vérontás tett rémületessé. A minőség, mint eszme, s a minőség forradalma mint program – ez ami némethlászlói.” Kerényi Magda „Az írás ördögé”-ről, Németh újabb darabjáról adott ismertetést és értékelést. Kovács Imre a népi mozgalmon belüli találkozásokra és együttlétekre emlékezett vissza. Molnár József az iskolaorvost idézte fel, e hivatásával összefüggő és szociográfiai munkájához fűzött észrevételeket. Én személyes élmények alapján előadói teljesítményeiről szóltam. Szente Imre a társadalmi drámákat elemezte. Monoszlóy Dezső az ünnepelttel kapcsolatos emlékeket elevenített fel. A fiatalabb nemzedék tagjai közül az erdélyi Veress Dániel az esszéíró sajátosságait és erényeit méltatta. Hanák Tibor a bölcseleti és tudományos jellegű írásokat tekintette át. Hellenbart Gyula azt vizsgálta, mit jelent Adynak az a Németh által sokszor emlegetett híres verssora, hogy „S még a Templomot se építettük fel”. Zsigmond Endre és Albert Pál a Németh László-művek német és angol, illetve francia recepcióját ismertette. Keszei István és Sulyok Vince az ünnepeltnek ajánlott verset közölt. Végül közzétette az Új Látóhatár azt a levelet, amelyet a szerkesztőség kérésére küldött el Münchenbe Németh László. E levelében 1969 koratavaszán tájékoztatás céljából irodalmi munkásságáról írt Sepsiszentgyörgyön élő és írói tevékenységével foglalkozó hívének, Veress Dánielnek.
   Az Új Látóhatár különszáma időben megérkezett a budapesti születésnapi családi ebédre. Az ünnepelt láthatóan örült neki, hamarosan vissza is vonult, hogy elolvassa. Később részben feleségétől, részben Magda és Ágnes lányától értesültünk, mily megtisztelő baráti gesztusnak tartotta az Új Látóhatár kiadványát, amely nemcsak tartalma, de külső formája következtében is emlékezetes maradt. A Molnár-nyomda valóban kitett magáért, nemcsak termékének minősége miatt, de azért is, hogy percnyi pontossággal készült el a munkával. Nekem írott levelében Németh Ella köszönetet mondott az Új Látóhatárnak, közölve, hogy férje közben ismét súlyossá vált betegsége miatt „nem tud érdemleges képet kapni arról a sok fáradságos munkáról, ami a 70. születésnapja körül történt… nagyon komisz a sors, hogy Laci ezt az őt körülvevő szeretetet nem tudja teljes módon nyugtázni és megköszönni.”
   A különszám kedvező és elismerő fogadtatása érzékeltetésére hadd idézzem hamburgi munkatársunk, a Németh-szakértő irodalomtörténész, Hellenbart Gyula véleményét. „Ilyen tartalmas és színvonalas publikáció – írta levelében – aligha jelent még meg az emigrációban. Úgy érzem, ez az első eset, hogy a Nyugaton élő magyar értelmiség méltónak mutatkozott nyugatiságához, hogy egy ilyen összpontosított, kollektív megnyilatkozásán is érezni a szélesebb horizontot, a nagyobb távlatot. Ezzel a folyóiratszámmal a kezemben éreztem életemben először, hogy van tényleg egy másik Magyarország is. Milyen jó, hogy épp Németh László tiszteletére rendeztük meg ezt az intellektuális díszszemlét! És mily kevéssé véletlen is ez, hisz kinek a neve és életműve tudna ma, az övén kívül, ennyi szellemi és lelki energiát mozgósítani?”
   Érdekes volt Kovács Imre véleménye. Ő volt a különszám szerzői közül az egyetlen, aki az elismerésen kívüli némi fenntartásnak és kételynek is hangot adott a Németh László-i életmű értékelésében. A megjelenés után azt írta levelében, feltűnt neki, hogy a legfiatalabb szerző harminchét éves volt. Vajon – kérdezte – Németh hogyan hat az egészen fiatal emigránsokra, a húsz-harminc évesekre? Azt is megfigyelte, hogy „N. L. a háború után már nem javasolt alternatív megoldásokat. Szárszóig voltak elképzelései, ‘45 óta nincsenek a magyar politika rotálására. Vagy csak én nem olvastam eleget – tette hozzá –, s nem vettem észre? Ha így van, akkor is jó lett volna, ha valaki a sors- és nemzetérzései szükséges kiértékelése vagy méltatása mellett megírta, összefoglalta volna, hogy N.L. miként képzeli el a magyar jövőt.” Valóban, lehetett volna erre is gondolni a tervezés során. De hadd kérdezzem: a forradalom utáni kommunista uralom alatt élve vállalkozhatott volna-e Németh László arra, hogy a magyar nép jövőjéről őszintén, kendőzetlenül és hitelesen szóljon? Végül, még egy vélemény a Németh-különszámról. 1971. szeptemberében az írországi, Dublin közelében fekvő tengerparti Dun Laoghare városkában rendezett Nemzetközi PEN Kongresszuson alkalmam volt Illyés Gyulával és a magyar delegáció több tagjával beszélni. Az Új Látóhatár Németh-különszámáról is. Néhányan ismerték. Illyésnek nagyon tetszett. Bizakodó volt atekintetben, hogy Németh Lászlót a hivatalos személyek és körök előbb vagy utóbb tudomásul veszik és megjavul körülötte a politikai légkör, megszűnnek az apró piszkálódások. Nemes Nagy Ágnes azt mondta, ő és férje, Lengyel Balázs is látta és olvasta a különszámot, amelyet mindketten sikerültnek tartanak.
   Németh László nem épült fel betegségéből, sőt, állapota évről-évre romlott. 1975. március 3-án Budapesten elhunyt. Az Új Látóhatár április végén megjelent számában a szerkesztőség nevében a többi között azzal búcsúztattam, hogy: „A sírra, amely körül a család, barátok és tisztelők, lélekben a magyarok milliói álltak, jelképesen hadd tegyük le e néhány sorral a mi koszorúnkat is. Németh László szelleme és magatartásának példája továbbra is elevenen él körünkben. Emléke előtt tisztelegve mindent megteszünk, hogy szerény munkánkkal – Illyés Gyula szavait használva – mi is abba a nagy családba törekedhessünk, amelynek eljöttét, szükségességét ő annyiszor és annyiszor meghirdette.”
   Az Új Látóhatár az író halála után is törekedett arra, hogy alakját és művét ne borítsa be a feledés. 1977 elején az erdélyi Kovásznán élő Fábián Ernő foglalkozott esszéivel, elemezve a bennük kifejtett gondolatokat. Az 1978/1. számban Zsigmond Endre a „Németh László képekben” című kötetet mutatta be. Ehhez 1988 elején az író lánya, Némethyné Németh Magda fűzött a sajkódi házat érintő néhány észrevételt. 1988 végén Németh Ellának ajánlott esszéjében Hellenbart Gyula „A szelíd mizantróp” címmel tekintette át az alkotói életművet. Az 1989/2. számban ifj. Thury Zoltán az író által az ötvenhatos forradalmat követően Kanadában letelepedett Magda lányának küldött majd kétszáz levelét tartalmazó kötetet ismertette. 1989 nyarán Görömbei András „Irodalmunk szabadságharca” című tanulmányában érintette Németh László munkáját és küzdelmét is. Végül 1989 végén, az Új Látóhatár utolsó számában egy fiatal budapesti irodalomtörténész, Petrik Béla az 1942 novemberi lillafüredi írótalálkozóról készült tanulmányában kitért Németh László jelenlétére és előadására is.
   Visszapillantva a müncheni folyóirat négy évtizedére, megállapítható, hogy az imént részletezett termés lehetett volna gazdagabb is, de összehasonlítva a többi nyugati magyar irodalmi folyóirattal, szemmelláthatóan és minden elfogultság nélkül említve, az Új Látóhatár mégis mindenki másnál többször és bővebben foglalkozott Németh László írói művével, szerepével és jelentőségével.