- 2012. október 5., péntek
Álláspont
Köpködi
a markát a hóhér, odaért a bitófához a stratégiailag és
nemzetgazdaságilag is kiemelten fontos ágazatunk, a magyar húsipar. Az
állattenyésztésünk is bent áll a sorban, a halálba menetelők táborában.
A piacgazdaság természetes velejárója, hogy vakvágányra tévednek ágazatok, vállalatok, de az mindenképpen magyar sajátosság, hogy csendben asszisztálunk a kisikláshoz. Bevett szokásunk szemlesütve elfordítani a fejünket, ha húsba vágó, fájó problémákat tapasztalunk, és ölbe tett kézzel nézzük végig a pusztulást.
Úgy tűnik, szépen végignézzük most is, ahogy feldarabolják, az utolsó rozsdás vasszögig elhordják a Kapuvári Hús vagyontárgyait, miközben az ország keleti felén a haláltusáját vívja a Gyulai Húskombinát. Jogerőre emelkedett ugyanis a Kapuvári Hús Zrt. felszámolását elrendelő bírósági határozat, a Gyulai Törvényszék pedig ideiglenes vagyonfelügyelőt jelölt ki a Gyulai Húskombináthoz.
Azon már kár rágódni, hogy miért kezdett zuhanórepülésbe, és miért jutott kilátástalan helyzetbe a két cég, mégis ezt teszik. A kapuvári gyár tulajdonosai összevesztek, s úgy mutogatnak egymásra, mint az óvodás gyerekek, akik anyjuk előtt nem mernek színt vallani az összetört váza ügyében.
Szó sincs összefogásról, közös erőfeszítésekről, csak civódásról. Pedig stratégiai jelentőségű, több száz embert foglalkoztató, elvileg felelősséggel tartozó mamutvállalat sorsáról van szó, nem piszlicsáré, szőnyeg alá söpörhető vitatárgyról. Felelőtlen garanciavállalásokra, súlyos pénzügyi visszaélések kifundálására mindig volt ész és szándék, a teljes bedőlés elkerülésére már nem futotta az akaratból.
Egy dolgot azonban elfelejtenek azok, akik végignézték a kapuvári hús kivéreztetését, és akik végignézik a gyulai húskombinát haláltusáját. Ha a húsipar és egyúttal a magyar élelmiszerágazat két erős bástyáját jelentő vállalat romba dől, akkor jóformán csak a Pick csoport és a Pápai Hús Kft. marad a gáton néhány kisvágóhíd kíséretében. A pápai vágóhíd piaci részesedése azonban csak tíz százalék körüli, így aligha képes betölteni azt az űrt, amely a magyar húsiparban keletkezik az erős várak elestével. Most éppen azt láthatjuk, ahogy a teljes magyar húsipar vérét és erejét veszti, utána pedig a magyar állattenyésztésnek is befellegzik.
Azt már ugye mondani sem kell, hogy minek örülne az importdömpinggel a határainkon sátrat verő gazdasági érdekcsoportok tömege? Zsíros piac ez, garantált a profit. A lenyúlást sem kell meghonosítani, hozzá vagyunk szokva a szabadrabláshoz.
A huszonkettes csapdájának megoldóképlete kisiskolás ujjgyakorlat ahhoz képest, amely feladványt a húsosoknak kellene most megoldani. Az egekbe szökött takarmányárak, energiaköltségek és járulékos kiadások miatt mintegy harmincszázalékos áremelkedést kellene eszközölniük és végrehajtaniuk az ágazati szereplőknek, mert csak ez biztosíthatja a magyar termelők és feldolgozók talpon maradását. Csakhogy a durva árkülönbözetet a kizsigerelt fogyasztók nem tudnák kifizetni, egyedül a korábbi évtizedekben sokat profitált kereskedelem nyelhetné le a békát – szereplői persze hallani sem akarnak a veszteségek átvállalásáról.
Az embereknek üres a zsebük, a termelőknek és feldolgozóknak semmi pénzük, a kereskedelem fityiszt mutatott. Patthelyzet.
A gazdaság minden porcikáját megbénítható és elsorvasztó súlyos betegségre egyetlen csodapirula jelenthet orvosságot. Első lépésben az alapvető élelmiszerek áfacsökkentése, másodikban a magyarországi általános forgalmi adó terhének a mérséklése. A fordított áfa is erős infúzió, de az igazi gyógyír az áfacsökkentés lenne. Az élelmiszerpiacon harminc-negyven százalékra rúg a feketegazdaság részaránya, évente minimum ötszázmillió, de inkább egymilliárd eurós, csaknem háromszázmilliárd forintos bevételkiesést okoz az áfacsalás az élelmiszeriparban. Az alapvető élelmiszerek tízszázalékos áfája mellett biztosítani lehetne a költségvetési egyensúlyt, a csodagyógyszer alkalmazása tehát büdzsébarát intézkedés is. A kormány nem várhat, nem fordíthatja el a fejét, és másokkal ellentétben nem nézheti ölbe tett kézzel a nemzettragédiát. Ellenkező esetben marad a halálmenet, munkát adunk a hóhérnak.
A piacgazdaság természetes velejárója, hogy vakvágányra tévednek ágazatok, vállalatok, de az mindenképpen magyar sajátosság, hogy csendben asszisztálunk a kisikláshoz. Bevett szokásunk szemlesütve elfordítani a fejünket, ha húsba vágó, fájó problémákat tapasztalunk, és ölbe tett kézzel nézzük végig a pusztulást.
Úgy tűnik, szépen végignézzük most is, ahogy feldarabolják, az utolsó rozsdás vasszögig elhordják a Kapuvári Hús vagyontárgyait, miközben az ország keleti felén a haláltusáját vívja a Gyulai Húskombinát. Jogerőre emelkedett ugyanis a Kapuvári Hús Zrt. felszámolását elrendelő bírósági határozat, a Gyulai Törvényszék pedig ideiglenes vagyonfelügyelőt jelölt ki a Gyulai Húskombináthoz.
Azon már kár rágódni, hogy miért kezdett zuhanórepülésbe, és miért jutott kilátástalan helyzetbe a két cég, mégis ezt teszik. A kapuvári gyár tulajdonosai összevesztek, s úgy mutogatnak egymásra, mint az óvodás gyerekek, akik anyjuk előtt nem mernek színt vallani az összetört váza ügyében.
Szó sincs összefogásról, közös erőfeszítésekről, csak civódásról. Pedig stratégiai jelentőségű, több száz embert foglalkoztató, elvileg felelősséggel tartozó mamutvállalat sorsáról van szó, nem piszlicsáré, szőnyeg alá söpörhető vitatárgyról. Felelőtlen garanciavállalásokra, súlyos pénzügyi visszaélések kifundálására mindig volt ész és szándék, a teljes bedőlés elkerülésére már nem futotta az akaratból.
Egy dolgot azonban elfelejtenek azok, akik végignézték a kapuvári hús kivéreztetését, és akik végignézik a gyulai húskombinát haláltusáját. Ha a húsipar és egyúttal a magyar élelmiszerágazat két erős bástyáját jelentő vállalat romba dől, akkor jóformán csak a Pick csoport és a Pápai Hús Kft. marad a gáton néhány kisvágóhíd kíséretében. A pápai vágóhíd piaci részesedése azonban csak tíz százalék körüli, így aligha képes betölteni azt az űrt, amely a magyar húsiparban keletkezik az erős várak elestével. Most éppen azt láthatjuk, ahogy a teljes magyar húsipar vérét és erejét veszti, utána pedig a magyar állattenyésztésnek is befellegzik.
Azt már ugye mondani sem kell, hogy minek örülne az importdömpinggel a határainkon sátrat verő gazdasági érdekcsoportok tömege? Zsíros piac ez, garantált a profit. A lenyúlást sem kell meghonosítani, hozzá vagyunk szokva a szabadrabláshoz.
A huszonkettes csapdájának megoldóképlete kisiskolás ujjgyakorlat ahhoz képest, amely feladványt a húsosoknak kellene most megoldani. Az egekbe szökött takarmányárak, energiaköltségek és járulékos kiadások miatt mintegy harmincszázalékos áremelkedést kellene eszközölniük és végrehajtaniuk az ágazati szereplőknek, mert csak ez biztosíthatja a magyar termelők és feldolgozók talpon maradását. Csakhogy a durva árkülönbözetet a kizsigerelt fogyasztók nem tudnák kifizetni, egyedül a korábbi évtizedekben sokat profitált kereskedelem nyelhetné le a békát – szereplői persze hallani sem akarnak a veszteségek átvállalásáról.
Az embereknek üres a zsebük, a termelőknek és feldolgozóknak semmi pénzük, a kereskedelem fityiszt mutatott. Patthelyzet.
A gazdaság minden porcikáját megbénítható és elsorvasztó súlyos betegségre egyetlen csodapirula jelenthet orvosságot. Első lépésben az alapvető élelmiszerek áfacsökkentése, másodikban a magyarországi általános forgalmi adó terhének a mérséklése. A fordított áfa is erős infúzió, de az igazi gyógyír az áfacsökkentés lenne. Az élelmiszerpiacon harminc-negyven százalékra rúg a feketegazdaság részaránya, évente minimum ötszázmillió, de inkább egymilliárd eurós, csaknem háromszázmilliárd forintos bevételkiesést okoz az áfacsalás az élelmiszeriparban. Az alapvető élelmiszerek tízszázalékos áfája mellett biztosítani lehetne a költségvetési egyensúlyt, a csodagyógyszer alkalmazása tehát büdzsébarát intézkedés is. A kormány nem várhat, nem fordíthatja el a fejét, és másokkal ellentétben nem nézheti ölbe tett kézzel a nemzettragédiát. Ellenkező esetben marad a halálmenet, munkát adunk a hóhérnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése