A mozgalom "kétarcúsága"

A Válasz első számában Németh László megírta, hogy a magyarság "nemzeti amnéziában" szenved: "Nemcsak az egyes ember tudata foszolhat szét a magára hagyott test fölött, a népek öntudata is elborulhat s óriás közösségek támolyoghatnak látó szemmel is világtalanul". Amit a mozgalom érdemei között elsőként tarthatunk számon, az a "nemzeti amnézia" tudatosítása. Sikerült nekik "helyzetünk szorongásával eltölteni" olvasóikat s ezzel hosszú évtizedek mulasztását is pótolni. A két háború közti idő társadalmi valóságának hiteles képét nagyrészt az ő műveiknek köszönhetjük. A századelőn kezdődő szociográfiai munkát ők folytatták és emelték új szintre. Ezáltal megvetették a magyar falu és parasztság modern szociográfiájának alapját s a társadalmi tényeket a személyes élmény fölhevítő előadásában közreadó munkáik új nép- és nemzetfogalom forrásaivá váltak. A társadalom kóros állapotának fölvételében, a gondok és bajok leírásában a megvesztegethetetlen realisták módján jártak el. Elméletieskedéstől mentesen a sorvadó életre, a "hulló magyarság" sorsára akartak ráébreszteni – s ez egyszerre irodalomtörténeti és ideológiai érdemük is. "A terjeszkedni nem tudó falvak fuldoklása, a magára hagyatott nép szétbomlása, a magyarság külső-belső erejének apadása s ezek következményeképp egy új szerencsétlenség rémképe: mindezt az új népiesség tudatosította. A további megállapításokban tán tévedhet, tévedhet a megoldás körül is – ha idejében való megoldásra egyáltalán sor kerülhet –, de a valódi helyzet feltárása az ő érdeme" – írta még 1935-ben Illyés Gyula. Látleleteiket a józan tárgyilagosság és a népért égő aggodalom fogalmazta. Nem törekedtek tudományos módszerességre, sőt ellenségei voltak mindenféle tudományosságba öltöző szárazságnak, elméletieskedő leírásnak. A módszernél fontosabb volt számukra a hiteles élmény – "az élmény emberi hitele és a látás írói biztonsága adja meg a munkáikban levő anyag hitelét" – írta Erdei Ferenc. Az élményszerű irodalmi ábrázolásból, tárgyias leírásból, történeti fejtegetésből, publicisztikai érvelésből egybeötvöződő "falukutató" irodalom nemcsak a korabeli élet dokumentatív megörökítésének semmi mással nem pótolható feladatát látta el. Új valóságigényt is meghonosított: A puszták népe (1936), Az Alföld parasztsága (1936), A legnagyobb magyar falu (1937), a Parasztok (1937), a Viharsarok, (1937), A tardi helyzet (1936), a Parasztságunk élete (1937), a Néma forradalom (1937) megalkotta az "őserő"-kultusz ellenében a romantikától mentes társadalomszemlélet kötelező normáját, a valóságra hivatkozó, szépítés és hízelgés nélküli írói beszéd és publicisztika új formáit. Az "elhagyott testből fölsajgó kérdések" kimondása, a "baj megkiáltása": a társadalmi igazság leleplező, számonkérő és távlatot nyitó rajza a szépírói műveknek is fő érdeme. Illyés Gyula versei, Tamási Áron és Kodolányi János novellái, a Lakodalom, Keresztelő, Bölcső című trilógia; a Gyepsor és a Szűk esztendő elbeszélései, a Villámfénynél és a Bűn, a Vízkereszttől Szilveszterig és a Máról holnapra, a Földindulás és a Szakadék a magyar irodalom egyik új fejezetét nyitották meg.
{303.} A "falukutatás" eredményei, s a szépírói alkotások nagyobb hányada is a kor haladó, demokratikus és forradalmi áramlatát gazdagította. A "baj megkiáltása" azonban gyakran felemássá, s önáltatóvá és hamisítóvá torzult, midőn világnézeti és ideológiai programot vázoltak, a magyar élet reformjait célzó javaslataikat előadták, a nemzeti sorskérdések megoldásának módozatait kutatták. A történelemmel való szembenézés szándéka növeli írói hitelüket, magatartásuk következetességéről és nemzeti felelősségéről tanúskodik – de épp ezekben az elméleti-ideológiai igényű írásokban ütközött ki leginkább a mozgalom ellentmondásossága, a nemzeti és demokratikus eszme gyakori kétarcúsága. A mozgalom zömében ellenzékinek számított, kérlelhetetlen ellenségei voltak a nagybirtok és a nagytőke uralmának, küzdöttek a nagybirtok kisajátításáért, a radikális földreformért, szövetkezetet és telepítést sürgettek. A kapitalizmus bírálata elméletileg nem lehetett azonban a végsőkig következetes, mert a polgári társadalom tagadásának minden következményét nem vállalták. Érvényes ez némelykor még a radikális parasztdemokraták, a "paraszt szocializmus" híveinek ideológiai tájékozódására is. Veres Péter ideológiai tárgyú írásai a népi demokratikus társadalmi rend tartalmát, szerkezeti leírását előlegezték; a nehezebb idő sem ingatja meg forradalmár hitében, de életének egy szakaszán a szocializmus és nacionalizmus egységesítésén fáradozott, s a "biológiai színkép" és osztálymeghatározottság szintézisét kereste. Ebben a "kétarcúságban" – ami másoknál is föllelhető, pl. a Csizma az asztalon kiáltványát megszövegező Illyés Gyulánál – nem Ady "kétlelkűségét" ismételte meg az irodalmi fejlődés. Adynak tagadva is küzdenie kellett a polgári demokráciáért, harcához szövetségest keresett, s a rossz helyett a kevésbé rosszal is hajlandó volt parolázni, ám közben elérkezett az egyetemes megoldás forradalmi bizonyosságához. A népiek őszinte szándéka volt, hogy teljesen leszámoljanak a polgári társadalommal, a polgárisággal és megteremtsék a népi Magyarországot. Ám az elképzelt új társadalom tervének alakításába mindig beleszóltak az illúziók, a radikális leszámolással ellentétes eszmék, – egyedül a Márciusi Front programnyilatkozata vázolt fel előremutató rendszeres képet az új társadalomról. Ezt a programot a kapitalizmus és a megvalósult szocializmus közötti reális átmeneti forma koncepciójaként igazolhatta a történelem.
A népi írók életművét ideológia és szépirodalom, ábrázolás és elmélet, mű és gondolat ellentéte, némelykor feszítő kettőssége is jellemzi. A gondolkodó festhetett utópiákat, maga elé varázsolhatta az új társadalom csodálatosan működő tündérszigeteit. Fölidézhette mintegy önvigasztalásul is a polgári társadalom vastörvényeiből kiszigetelt "telep" vagy kisgazdaság emberies békéjét. Példa rá Németh László vagy Illyés Gyula némelyik műve. De a szépírónak kérlelhetetlennek kellett lennie. A regény, dráma vagy vers nem tűrt vigasztalást: józanságot és kíméletlenséget követelt az utópia megálmodójától is. Remény és lemondás, könyörtelen tárgyilagosság és jövőt álmodó ábránd gyakran vitázott egymással – olykor ellentéteket nyitva egyazon pályán belül is. A nemzeti és népi felelősség maradandó művekben forrta ki magát, a szocialista irodalom egyik forrásvidékét is a harmincas évek népi lírája és prózája alkotja. Az útkereső ideológia azonban gyakran tévutakra került s a magyar csodavárás ábrándosságát erősítette.