A Válasz első számában Németh László megírta, hogy
a magyarság "nemzeti amnéziában" szenved: "Nemcsak az egyes ember
tudata foszolhat szét a magára hagyott test fölött, a népek öntudata is
elborulhat s óriás közösségek támolyoghatnak látó szemmel is
világtalanul". Amit a mozgalom érdemei között elsőként tarthatunk
számon, az a "nemzeti amnézia" tudatosítása. Sikerült nekik "helyzetünk
szorongásával eltölteni" olvasóikat s ezzel hosszú évtizedek mulasztását
is pótolni. A két háború közti idő társadalmi valóságának hiteles képét
nagyrészt az ő műveiknek köszönhetjük. A századelőn kezdődő
szociográfiai munkát ők folytatták és emelték új szintre. Ezáltal
megvetették a magyar falu és parasztság modern szociográfiájának alapját
s a társadalmi tényeket a személyes élmény fölhevítő előadásában
közreadó munkáik új nép- és nemzetfogalom forrásaivá váltak. A
társadalom kóros állapotának fölvételében, a gondok és bajok leírásában a
megvesztegethetetlen realisták módján jártak el. Elméletieskedéstől
mentesen a sorvadó életre, a "hulló magyarság" sorsára akartak
ráébreszteni – s ez egyszerre irodalomtörténeti és ideológiai érdemük
is. "A terjeszkedni nem tudó falvak fuldoklása, a magára hagyatott nép
szétbomlása, a magyarság külső-belső erejének apadása s ezek
következményeképp egy új szerencsétlenség rémképe: mindezt az új
népiesség tudatosította. A további megállapításokban tán tévedhet,
tévedhet a megoldás körül is – ha idejében való megoldásra egyáltalán
sor kerülhet –, de a valódi helyzet feltárása az ő érdeme" – írta még
1935-ben Illyés Gyula. Látleleteiket a józan tárgyilagosság és a népért
égő aggodalom fogalmazta. Nem törekedtek tudományos módszerességre, sőt
ellenségei voltak mindenféle tudományosságba öltöző szárazságnak,
elméletieskedő leírásnak. A módszernél fontosabb volt számukra a hiteles
élmény – "az élmény emberi hitele és a látás írói biztonsága adja meg a
munkáikban levő anyag hitelét" – írta Erdei Ferenc. Az élményszerű
irodalmi ábrázolásból, tárgyias leírásból, történeti fejtegetésből,
publicisztikai érvelésből egybeötvöződő "falukutató" irodalom nemcsak a
korabeli élet dokumentatív megörökítésének semmi mással nem pótolható
feladatát látta el. Új valóságigényt is meghonosított: A puszták népe (1936), Az Alföld parasztsága (1936), A legnagyobb magyar falu (1937), a Parasztok (1937), a Viharsarok, (1937), A tardi helyzet (1936), a Parasztságunk élete (1937), a Néma forradalom
(1937) megalkotta az "őserő"-kultusz ellenében a romantikától mentes
társadalomszemlélet kötelező normáját, a valóságra hivatkozó, szépítés
és hízelgés nélküli írói beszéd és publicisztika új formáit. Az
"elhagyott testből fölsajgó kérdések" kimondása, a "baj megkiáltása": a
társadalmi igazság leleplező, számonkérő és távlatot nyitó rajza a
szépírói műveknek is fő érdeme. Illyés Gyula versei, Tamási Áron és
Kodolányi János novellái, a Lakodalom, Keresztelő, Bölcső című trilógia; a Gyepsor és a Szűk esztendő elbeszélései, a Villámfénynél és a Bűn, a Vízkereszttől Szilveszterig és a Máról holnapra, a Földindulás és a Szakadék a magyar irodalom egyik új fejezetét nyitották meg.
{303.}
A "falukutatás" eredményei, s a szépírói alkotások nagyobb hányada is a
kor haladó, demokratikus és forradalmi áramlatát gazdagította. A "baj
megkiáltása" azonban gyakran felemássá, s önáltatóvá és hamisítóvá
torzult, midőn világnézeti és ideológiai programot vázoltak, a magyar
élet reformjait célzó javaslataikat előadták, a nemzeti sorskérdések
megoldásának módozatait kutatták. A történelemmel való szembenézés
szándéka növeli írói hitelüket, magatartásuk következetességéről és
nemzeti felelősségéről tanúskodik – de épp ezekben az
elméleti-ideológiai igényű írásokban ütközött ki leginkább a mozgalom
ellentmondásossága, a nemzeti és demokratikus eszme gyakori kétarcúsága.
A mozgalom zömében ellenzékinek számított, kérlelhetetlen ellenségei
voltak a nagybirtok és a nagytőke uralmának, küzdöttek a nagybirtok
kisajátításáért, a radikális földreformért, szövetkezetet és telepítést
sürgettek. A kapitalizmus bírálata elméletileg nem lehetett azonban a
végsőkig következetes, mert a polgári társadalom tagadásának minden
következményét nem vállalták. Érvényes ez némelykor még a radikális
parasztdemokraták, a "paraszt szocializmus" híveinek ideológiai
tájékozódására is. Veres Péter ideológiai tárgyú írásai a népi
demokratikus társadalmi rend tartalmát, szerkezeti leírását előlegezték;
a nehezebb idő sem ingatja meg forradalmár hitében, de életének egy
szakaszán a szocializmus és nacionalizmus egységesítésén fáradozott, s a
"biológiai színkép" és osztálymeghatározottság szintézisét kereste.
Ebben a "kétarcúságban" – ami másoknál is föllelhető, pl. a Csizma az asztalon
kiáltványát megszövegező Illyés Gyulánál – nem Ady "kétlelkűségét"
ismételte meg az irodalmi fejlődés. Adynak tagadva is küzdenie kellett a
polgári demokráciáért, harcához szövetségest keresett, s a rossz
helyett a kevésbé rosszal is hajlandó volt parolázni, ám közben
elérkezett az egyetemes megoldás forradalmi bizonyosságához. A népiek
őszinte szándéka volt, hogy teljesen leszámoljanak a polgári
társadalommal, a polgárisággal és megteremtsék a népi Magyarországot. Ám
az elképzelt új társadalom tervének alakításába mindig beleszóltak az
illúziók, a radikális leszámolással ellentétes eszmék, – egyedül a
Márciusi Front programnyilatkozata vázolt fel előremutató rendszeres
képet az új társadalomról. Ezt a programot a kapitalizmus és a
megvalósult szocializmus közötti reális átmeneti forma koncepciójaként
igazolhatta a történelem.
A népi írók életművét ideológia és szépirodalom,
ábrázolás és elmélet, mű és gondolat ellentéte, némelykor feszítő
kettőssége is jellemzi. A gondolkodó festhetett utópiákat, maga elé
varázsolhatta az új társadalom csodálatosan működő tündérszigeteit.
Fölidézhette mintegy önvigasztalásul is a polgári társadalom
vastörvényeiből kiszigetelt "telep" vagy kisgazdaság emberies békéjét.
Példa rá Németh László vagy Illyés Gyula némelyik műve. De a szépírónak
kérlelhetetlennek kellett lennie. A regény, dráma vagy vers nem tűrt
vigasztalást: józanságot és kíméletlenséget követelt az utópia
megálmodójától is. Remény és lemondás, könyörtelen tárgyilagosság és
jövőt álmodó ábránd gyakran vitázott egymással – olykor ellentéteket
nyitva egyazon pályán belül is. A nemzeti és népi felelősség maradandó
művekben forrta ki magát, a szocialista irodalom egyik forrásvidékét is a
harmincas évek népi lírája és prózája alkotja. Az útkereső ideológia
azonban gyakran tévutakra került s a magyar csodavárás ábrándosságát
erősítette.
A műveltség nem ünneplőruha, amelyet hordani kell. A műveltség a helytállás segédeszköze, a kifejezés szerszáma, a vállalkozás fegyverzete.
Olvasóinknak
Kedves Olvasóink!
Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!
Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.
„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.
E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.
A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.
Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.
Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.
Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:
„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”
A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.
A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.
De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”
Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.
Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!
Szabó Piroska
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Jó tanács
„Putyin halálos beteg, az orosz hadsereg a padlón van – hogyan szépíti a nyugati média az ukrajnai helyzetet” – ezzel a címmel közölt publi...
-
Fontos és értékes munkába kezd, aki maga elé véve egy verset, úgy dönt, hogy azt értelmezni fogja. Fontos, mert talán a költemény oly...
-
Szerző:Almássy Ferenc Éric Zemmour talán az egyetlen magyarbarát francia véleményformáló. A konzervatív Le Figaro hasábjain az őt érő tá...
-
Ha a 2000-es évek legnépszerűbb magyar könnyűzenei dalát keressük, legtöbbeknek azonnal Fluor Mizu?-ja, vagy Majkától a Belehalok juthat e...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése