Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2012. szeptember 22., szombat

Ne relativizáljunk!

Áder János a recski emlékparkban elutasította a bűnök relativizálását. „A bűnt bűnnek, a bűnösöket bűnösnek, az áldozatokat pedig áldozatnak tekintjük.” Az ember azt hinné, egy huszonkét éve szabaddá vált országban, a történelem rettentő fejezeteinek ismeretében ebbe aztán tényleg nem lehet belekötni. De bele lehet. Baloldali laptársunk publicistája ezt mindenesetre megkísérelte. Relativizáljunk! – ezt a felszólítást adta jegyzete címének.
Szerinte, mivel minden relatív, aki nem relativizál, az abszolutizál. Kádár, amikor börtönben volt, áldozat volt, előtte meg utána viszont bűnös. A munkatáborban voltak ávósok is, „olyik az egyik héten még az Andrássy úton vert, a másik héten már őt verték Recsken”.
Különös okfejtés, és egyáltalán nem egyedi. Eszerint egy ember hol áldozat, hol bűnös. Attól függ, mit ad elő a történelem, amelynek viharos tengerén ide-oda hányódunk. Eszerint hol ávósok vagyunk, akik vernek, hol meg áldozatok, akiket vernek.
Csakhogy ez nem így van. Ez, hogy úgy mondjam, stilizált ávós szemszög. A recski tábort ugyanis nem azért hozták létre, hogy az önmaga gyermekeit fölfaló sztálinista–kommunista hajcihő félretolt figuráit ott dolgoztassák. A recski tábort ártatlan emberek megbüntetésére hozták létre, akiket elnyomorodásig dolgoztattak. Ne keverjük a dolgokat, amelyek úgysem fognak keveredni soha! Formállogikailag hibátlan, hogy aki nem relativizál, az abszolutizál, de filozófiailag igaz-e? Dehogy az! Miért abszolutizálna az, aki a dolgokat pontosan néven nevezi, és értékükön méri? Kosztolányinak talán elment a józan esze, amikor Marcus Aureliusról azt írta: „tapintja merészen a görcsös, a szörnyü / Medusa-valóság kő-iszonyatját / s szól: »ez van«, »ez nincsen«, / »ez itt az igazság«, »ez itt a hamisság«”? Miért tisztelte úgy azt, aki a kettőt tiszta fejjel, bölcsen és bátran megkülönböztette? Ahelyett, hogy fölszólt volna a szoborhoz: Te Marcus, tudod, mit? Relativizáljunk!
Ha nem az a célunk, hogy a kommunista diktatúra áldozatait balekoknak, vagy a rosszkor volt rossz helyen cinizmusával véletlen történések hajótöröttjeinek, s relativizáló dühünk eredményeképpen valóságos vagy potenciális bűnösöknek állítsuk be, akkor rá kell döbbennünk: a huszadik század történéseire különösen jellemző, hogy az áldozati szerepkörbe az emberek többnyire nem akaratlagosan léptek be. A bűnöket viszont többnyire akarattal követték el. A hol bűnösök voltak, hol áldozatok szemlélet nem a történéseket, hanem a bűnöket relativizálja. Azt akarja elhitetni, hogy csak a véletlenen múlt, kiből lett hóhér, és kinek a feje került a hurokba. Pedig ez nem így van. Nagy Imrét sem azért szeretjük, mert sokat élt Moszkvában, hanem mert egy halálosan kiélezett szituációban nem vállalta a hóhérszerepet. Arról lenne szó, hogy ő is egyszer bűnös volt, egyszer meg áldozat? Nem. Saját személyes döntése, helytállása miatt került az akasztófa alá.
A teljes publicisztikát az MNO-n olvashatja.
(Körmendy Zsuzsanna - Magyar Nemzet, 2012. szeptember 19.)
dátum:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)

Ti urak

Kondor Katalin Ti urak, ott, a magasságos Európai Parlamentben, nem szégyellitek magatokat? Foglalkoztok-e egyáltalán a titeket az álságos u...

  • Agymosás helyett nagymosás
      A véleményt formáló publicisztikák tengerében írásom csak egy csepp jelentőségével bírhat Az vezet, hogy ez az egy csepp is még sok ember ...
  • A népi írók mozgalma
     „Nem élt nagy magyar író, aki tanítványa ne lett volna a népnek, amelynek tanítója lett.” (Németh László: Nép és író) Mely kultúrtörténeti ...
  • A család és a női életpályák
      Nádasi Katalin        Mottó: „A család a hozzánk legközelebb eső kórház, a gyerekeink első iskolája, és egyben a legjobb, legszebb öregek ...