A legrosszabb kombináció: magas infláció, magas munkanélküliség

Felcsuti Péter

publikálva

2012. szept. 18., 13:30

 

Magyarországon azonban mostanra sokkal rosszabb helyzet alakult ki, mint számos uniós országban, ahol ugyan szintén nincs gazdasági növekedés, de legalább alacsony az infláció. Nálunk a gazdaság recesszióban van, magas a munkanélküliség és magas az infláció.

A klasszikus közgazdasági elmélet szerint alacsony infláció mellett a munkanélküliség viszonylag magas, míg a magasabb inflációval (mert ez többnyire magasabb gazdasági növekedést jelent) a munkanélküliség alacsonyabb. A jelenségre az Egyesült Királyság mintegy százévnyi statisztikai idősorait tanulmányozva Alban Phillips új-zélandi közgazdász figyelt fel, aki aztán ezt az összefüggést egy koordináta-rendszerben ábrázolta, ahol az átváltási pontok egy görbévé álltak össze (Phillips-görbe). A Phillips-görbe létét senki nem tagadja, ám értelmezése, tehát az infláció és a foglalkoztatás közötti összefüggés milyensége a közgazdaság-tudomány egyik legélesebben vitatott kérdésévé vált. A vita kiváltképp éles manapság, amikor a munkanélküliség csökkentése a válságkezelés alapvető gazdaságpolitikai és egyébként társadalompolitikai célja is.
A válságot megelőző mintegy három évtizedben a közgazdasági gondolkodást a Milton Friedman Nobel-díjas közgazdász nevével fémjelzett neoliberális közgazdasági iskola uralta. Szerinte a Phillips-görbe, azaz az átváltás ha rövid távra nem is, de hosszú távra lényegében nem létezik. Az iskola képviselői azzal érvelnek, hogy a jövőbeni inflációt a racionálisan viselkedő piaci szereplők – mind a munkaadók, mind a munkavállalók – beépítik várakozásaikba, és ezért a magasabb infláció hosszabb távon nem eredményez alacsonyabb munkanélküliséget (az infláció miatt megdráguló munkabérek miatt), illetve az alacsony infláció mellett szükségképpen meglévő munkanélküliséget „természetesnek” kell tekinteni.
Ez az elméleti vita nagyon is messzire ható gyakorlati következményekkel járt. A fejlett országok gazdaságpolitikája, de még inkább a jegybankjaik által folytatott monetáris politika (lásd inflációs célkövetés) immáron három évtizede erre az elvi alapra épül, vagyis hogy a gazdaságpolitika és benne a monetáris politika célja az alacsony inflációs környezet biztosítása, az ezzel járó „természetes” munkanélküliséget pedig olyan árnak kell tekinteni, amit megéri vállalni az alacsony infláció előnyeiért cserébe.
A magukat viszont Keynes híveiként meghatározó közgazdászok gazdasági, de főleg társadalmi okokból elfogadhatatlannak tartják, hogy egy gazdaságpolitikai doktrína kedvéért emberek milliói legyenek munka nélkül, ám az elmúlt évtizedekben nem sok babér termett a számukra.
A válság következtében azonban új helyzet állt elő; bár a két iskola birkózása folytatódik, a mérleg nyelve most a keynesi iskola felé látszik billenni. Ben Bernanke, az amerikai Fed elnöke legutóbbi beszédében a jegybankárokra jellemző rendkívül óvatos megfogalmazásban arról szólt, hogy bár a 2 százalékos inflációs célt továbbra is fontosnak tartja, de nem zárja ki, hogy átmenetileg ez a cél alárendelhető a másik fontos célnak, a nagyobb gazdasági növekedésnek és ami ezzel jár, a munkahelyteremtésnek.
A dilemma Európában még élesebb: miközben az infláció szintén 2 százalék körül alakul, a gazdasági növekedés vérszegény, a munkanélküliség rendkívül magas. Ám az amerikai Fed és az EKB törvényi felhatalmazottsága jelentős mértékben eltér egymástól: amíg az előző számára a törvény az árstabilitás és a teljes foglalkoztatás elérését egyaránt feladatává teszi, addig az EKB kizárólag az árstabilitásra figyelhet. Talán ez lehet az egyik oka annak, hogy az USA jobban áll a válságkezelés terén, mint az Európai Unió. Sokan érvelnek azzal, hogy az EKB-nak tolerálni kellene a magasabb, például 5 százalékos inflációt a gyorsabb gazdasági növekedés és a munkahelyteremtés érdekében.
És mi a helyzet nálunk? Az uniós szabályozással összhangban az MNB törvényben rögzített feladata az árstabilitás biztosítása és másodsorban, de csakis az elsőnek alárendelve, a kormány gazdaságpolitikájának a támogatása. Magyarországon azonban mostanra sokkal rosszabb helyzet alakult ki, mint számos uniós országban, ahol ugyan szintén nincs gazdasági növekedés, de legalább alacsony az infláció. Nálunk a gazdaság recesszióban van, magas a munkanélküliség és magas az infláció. Ez az a legrosszabb kombináció, amit az irodalom a stagnálás és az infláció szavak összeolvasztásával stagflációnak nevez. Ilyen körülmények között nehéz azzal érvelni, hogy az MNB például a mostani 5 százaléknál magasabb infláció megengedésével támogassa a gazdasági növekedést és a munkahelyteremtést. Az alacsony gazdasági növekedés, pláne a recesszió, a 10 százalék körül beragadt munkanélküliség egyértelműen a kormány gazdaságpolitikájának a kudarca. A magas inflációt bónuszként kapjuk.