Összetartozunk

„Nem kell beszélni róla sohasem, / De mindig, mindig gondoljunk reá!” – írta Juhász Gyula a száz évvel ezelőtti gyászos napról, midőn kimondatott a halálos ítélet rólunk.

Hogy hol, azt minden magyar tudja. Ezért most szándékosan nem írom le az elátkozott hely nevét, meg azért sem, hogy (Adyval szólva) „törjön százegyszer százszor-tört varázs”. Száz év alatt oly sokan mondták ki és el a ki- és elmondhatatlant, próbálták megérteni az érthetetlent, megmagyarázni a magyarázhatatlant, nem fogadták el az elfogadhatatlant, és nem feledték a feledhetetlent. Azt, hogy az első világháborúban győztes hatalmak úgy darabolták fel ezeréves országunkat, hogy elszakították területének több mint kétharmadát, népességének majdnem kétharmadát, ezen belül minden harmadik magyart. A meggyötört, kivéreztetett és kifosztott csonka országtól pedig megvonták az életben maradás szinte összes feltételét.

És mi mégis életben maradtunk a száz éve meghúzott (és 1947-ben, Párizsban visszaállított) határokon innen és túl. Beigazolódott Reményik Sándor erdélyi költő ihletett látomása: „Országokat lehet szétdarabolni: / Nem lehet legyilkolni lelkeket!” Azért nem, mert a Kárpát-medencében több mint ezer éve őshonos magyarság száz éve öt (ma már nyolc) államban egymástól szétszakítva élve egyetlen percre sem feledte, hogy összetartozunk. Megtanultuk, elménkbe és szívünkbe véstük, hogy (Szabó Dezső szavaival) „megmaradásunk alaptétele: minden magyar felelős minden magyarért”.

Ezért június 4. nemcsak a gyász, a nemzeti tragédia napja, hanem még inkább a nemzeti összetartozásé. Tíz éve már az Országgyűlés által törvénybe iktatva is. Akkor, 2010 májusában a Fidesz–KDNP javaslatát a képviselők több mint nyolcvan százaléka, a kettős állampolgárságról szóló törvényt pedig majdnem 98 százaléka megszavazta. Az azóta valóban magyar lelkű és szellemű nemzetpolitika lehetővé tette a külhoni magyarság számára, hogy közjogi értelemben is az egységes magyar nemzet részévé váljon, s mára már meghaladta az 1,1 milliót az új magyar állampolgárok száma.

„A múlt elesett hatalmunkból, a jövendőnek urai vagyunk” – figyelmeztette nemzettársait a legnagyobb magyar, hozzátéve: „Sokan azt gondolják: Magyarország – volt, én azt szeretem hinni: lesz!” Minden tiszteletünk Széchenyi Istváné, Magyarország azonban volt is, lesz is. Főképpen azért lesz, mert van – nem is akármilyen – múltja, s a magyar névnek „régi nagy híre”.

A nemzeti öntudat és összetartozás alapja a közös szülőföld és anyanyelv, a közös ősök, hagyományok, szokások és a lélekről lélekre plántált emlékezet. Mára már alig néhányan maradtak, akik 1920. június 4. előtt még egy hazában éltek a Kárpát-medencében, de ugyanaz a nép vagyunk, mert emlékezünk. Kölcseynek igaza van, nincs értelme „régi kor árnya felé visszamerengni”, de emlékezni elhunyt elődeinkre és tetteikre öröm és kötelesség, mert ez a szellemi-lelki kötelék tartja össze az egymást követő nemzedékeket. A nemzetet.

A száz évvel ezelőtti szív- és esztelen országdarabolást visszavonatni, úgy tűnik, elesett hatalmunkból. Sohase feledjük azonban Deák Ferenc bölcs intelmét: „amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják”. Akkor, ha nem mondunk le róla! Ha nem csüggedünk, ha van hitünk és erőnk, hogy közös örökségünket, a magyar nyelvet, kultúrát, észjárást, identitást és összetartozást megvédjük mind az elnyomó és asszimiláló nemzetállami nacionalizmusoktól, mind a „nyílt”, multikulti társadalmat kotyvasztó birodalmi internacionalizmustól. Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk: ez a célunk és a dolgunk a következő száz évben is. Itt, Európa szívében.