Évtized, évszázad, évezred (3.)

A 2010-es győzelem másnapján Orbán Viktor sajtótájékoztatón tette világossá, hogy ami történt, az nem egyszerűen kormányváltás, hanem társadalmi forradalom.

Márpedig erre csak akkor szokott sor kerülni egy emberi közösségben, ha a megoldatlan feszültségek olyan szintre érnek, és úgy torlódnak össze, hogy csak gyökeres fordulat hozhat megoldást.

De vajon mi volt az oka annak, hogy a magyar társadalom ilyen radikális változásokra kényszerült 2010-ben? Nos, a fő ok, ahogy már említettem, viszonylag egyszerű: a magyar társadalom igen jelentős többsége okkal érezte úgy, hogy anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi és szellemi értelemben egyaránt vesztese annak a „valaminek”, amit jobb híján a „rendszerváltozás rendszerének” nevezhetnénk.

E vesztes lét alapvető oka az volt, hogy a formálisan ugyan csak 1989–1990-ben, de a színfalak mögött már valójában a hetvenes évek végén elkezdődött alapvető változások lényege egy olyan globális hatalomszerkezeti átalakulás volt, amely egyszerűen szabadon kifosztható erőforrásmezőként kezelte a „keleti perifériát”, ahová Magyarországot is sorolták. A globális hatalomgazdaság brutális kegyetlenséggel fosztotta ki a magyar társadalmat, patologikusan három részre hasítva annak szerkezetét.

A felső öt százalék a globális hatalomgazdaság lokális helytartóinak társadalma, akiknek feladatuk az volt, hogy a globális erőforrás-szivattyúkat üzemeltessék, és ennek fejében az anyagi vagyonok nagyjából nyolcvan százalékát birtokolhatják. Ezzel szemben a másik póluson létrehozta azt a kifosztásra ítélt, vesztes nyolcvan százalékot, amely viszont mindössze az anyagi javak öt százalékával rendelkezhetett. E beteg társadalomszerkezet két széle között „szorongott” az a „középtársadalom”, amely főként az országüzemeltető értelmiségből tevődött össze. Formálisan egyensúlyban volt ugyan, hisz az anyagi vagyonból való részesedése nagyjából ugyanakkora volt, mint a létszámából adódó súlya, ám alsó része a vesztesek közé való aláhullástól rettegett, míg a felső részét a szuper elitbe való felemelkedés hamis illúziója frusztrálta.

Orbán Viktor és kormánya tehát egy végzetesen eltorzított szerkezetű és kifosztott társadalmat, egy, a globális hatalomgazdaságtól függő gazdaságot örökölt – és még valamit. Azt a ciklikusan ismétlődő válságot, amelynek lényege akkor már hetven éve az volt, hogy ha a gazdasági növekedés nekilódult, akkor az rövid időn belül súlyos egyensúlyromláshoz vezetett, és az egyensúly helyreállítása csak úgy mehetett végbe, hogy az összezúzta a növekedés esélyeit.

E szintén beteges mintázatnak a fő oka az volt, hogy a növekedés mindig külső erőforrásokra épült, és ehhez olyan áron jutottunk hozzá, ami fajlagosan mindig nagyobb volt, mint az a haszon, amit a felhasznált erőforrásokkal elérhettünk. Orbán Viktor és Matolcsy György, aki előbb gazdasági miniszterként, aztán pedig máig a Magyar Nemzeti Bank elnökeként segítette, segíti a miniszterelnököt, pontosan tudta, hogy ebből a kettős csapdából való kiszabadulás rendkívül veszélyes mutatvány lesz, és hogy a globális hatalomgazdaság az intézményes megtorlás minden fegyverét beveti majd, ha pozícióit érinteni merészelik.

Márpedig e pozíciók jelentős átrendezése és egy ennek nyomán létrehozott új hatalmi egyensúly nélkül esély sem lett volna nemcsak a sikerre, hanem arra sem, hogy egyáltalán működőképes legyen az ország. Igaz, a kezdetek igen kalandosra sikeredtek, hisz a globális hatalmi rendszer pénzfegyverei kis híján meghátrálásra kényszerítettek minket, ám a magyar társadalom többsége világossá tette, hogy bármilyen áron megvédi mindazokat, akikben van tudás, bátorság és kitartás ennek a rendkívül kockázatos és veszélyes stratégiának a véghezvitelére.

Ma, tíz év távlatából már világosan látszik, hogy egy egészen új társadalmi, gazdasági és politikai berendezkedés van kialakulóban, amelynek lassan kibontakoznak a legfőbb jellemzői. Ezek közül a legfontosabb, hogy stratégiájának alapja mindig a magyar nemzet nevű emberi közösség anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi energiáinak a gyarapítása, és csak ennek a célnak a kitűzése után vizsgálja azt, hogy ha ez volna a kívánatos, akkor mi volna a lehetséges. Vagyis ezzel létrejött az a politikusi karakter, amit a már többször idézett Bibó István „lényeglátó realistának” nevezett, és amely karakter hiánya oly sok kárt okozott már eddig a magyarságnak.

Az persze aligha lehet kérdéses, hogy ennek a karakternek a megjelenése óriási konfliktusokat gerjeszt a globális térben, az Európai Unióban és a hazai politikai rendszerben is, és addig fog fennállni, amíg a magyar társadalom többsége képes nemcsak felismerni, hogy ez az egyetlen lehetőség a magyarság túlélésére, de arra is, hogy tudatosan meg is védje azoktól a támadásoktól, amelyek mögött értelemszerűen mindig a globális hatalomgazdaság és annak külső és belső kollaboránsai húzódnak meg. Ez a felismerés tenné lehetővé, hogy a következő időszakok is hasonlóan sikeresek legyenek, és legyen esély a tartós felzárkózásra.
E dolgozat végén azonban szólnunk kell arról a kihívásról is, amit a mostani járvány és főként annak várható következményei jelentenek számunkra. A járvány okairól és lehetséges lefolyásáról szóló vita lehetetlenné teszi, hogy akár csak hozzávetőleges prognózisunk legyen arról, mikor áll helyre az eddig követett rend.

Az azonban teljesen bizonyosnak látszik, hogy az elmúlt évszázad egyik legsúlyosabb kihívásával állunk szemben, és anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi értelemben súlyos árat kénytelen ezért fizetni a magyar társadalom. Ennek nyomán az eddig reménykeltő felzárkózás és gyarapodás mindenképpen megtorpan. E kihívás azonban egyúttal esély is lehet arra, hogy kiderüljön, anyagi és szimbolikus értékeit tekintve gyarapodott-e annyit a magyar társadalom, hogy sikeresen megoldja a ma még pontosan nem is látható súlyosságú feladatait. De mindenképpen intenzív tanulási folyamat lesz ez az uralmi struktúrák számára is, hiszen veszélyhelyzeti terhelésnél megmutatkoznak a rendszerhibák is. Számos pontján valóban korrekciókra szorul a berendezkedés, de a járvány és a kibontakozó válság kezelése eddig sikeresnek látszik.

A fő kérdés azonban természetesen most is az, hogy tudunk-e tanulni az elmúlt évezred és évszázad csapásaiból.