Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2020. május 18., hétfő

A pillanat varázsa

Végre visszakaptuk a jelent. A mában, a pillanatban levés varázsának misztikumát. Aminek megélése nagy kaland és szinte lehetetlen próbálkozás.

Még másodpercekig is, hosszú percekig pedig pláne nehéz úgy létezni, hogy nincs semmi más, mint a most pillanata. Az egymás utáni mostok folyama. Hát ez az, amit megértet velünk a sport. (Már persze azzal, aki szereti és nézi.) Hogy ráébredhetünk, milyen csodálatos is a pillanat. Még ha keserű is, elhibázott is, de épp teremtődik. Gyönyörű, hogy nem tudjuk, mit hoz. Csak van.

Ezt veszítettük el két hónapra, s ez volt (többek közt), ami olyan fájón hiányzott a lelkünknek. Ezt hagytuk el valamikor akkor, amikor kiléptünk a kisgyerekkorból. Mert mindnyájunk életében voltak évek, amikor még másként éltünk a jelenben. Amikor nem volt szükségünk eszközökre, „kék dobozra”, semmi különlegesre ahhoz, hogy megéljük, átérezzük a pillanatot. Csecsemőként, kisgyerekként még „tudtuk a percet”, megéltük a jelent, aztán ez a képességünk huss, el­illant. Gondolataink ide-oda kezdtek cikázni, eszméletünk a múlt és a jövő között sodródott, a mában nem tudott megállapodni. Gimnazistaként színházban, operában még el-el tudtuk csípni a pillanatot, átéltünk valami katarzisfélét, egy-egy jobb mozifilm végén vagy versolvasás közben meg tudott szakadni a szívünk, aztán elveszítettük a képességet, hogy tanyát verjen bennünk a jelen.

És a sport az, ami újra elvitt hozzá. Az élő. Az, ami a szemünk előtt zajlik, akkor és ott, legyünk akár a helyszínen vagy a televízió előtt, tömegben, barátokkal vagy egyedül. A pillanat varázsa az, amit most visszakaptunk azzal, hogy újra élő, egyenes adásban sportküzdelmeket – történetesen német bajnoki futballmeccseket – láthatunk. Ez az, ami annyira hiányzott. Mert hat-hét sportcsatorna kínálata sem volt elég. Nem pótolta azt, hogy nincs az az egy, amelyen valami olyasmi történik, ami a jelenben van.

Szurkolni lehetetlen a múltnak. A már megtörténtet lehet csodálni, esztétikailag élvezni, engem például lenyűgözött, hogy nemrég láttam a húsz évvel fiatalabb Federert a sydney-i olimpián teniszezni. És jó volt újra átélni a magyar sikereket, de izgalomba nem hoztak. Semmi új élményt nem adtak. Csak segítettek az időt elütni.

No de ennek vége. Vége? A koronavírus-járványgörbe laposodási fázisában, ha apránként is, de visszakaphatjuk régi életünket. És a sport örömeit. A lehetőséget, hogy újra átéljük a pillanatot, amit persze nemcsak a sportban lehet meglelni. De abban a legkönnyebb. És talán eszünkbe jut továbblépni eggyel. Hátha sikerül. „Aki a maga teljességében megérti a jelent, annak semmit sem kell keresnie többé” (Jim Jarmusch örökérvényű mottója A szamurájok könyvéből a Szellemkutya című filmjében).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Jó tanács

 „Putyin halálos beteg, az orosz hadsereg a padlón van – hogyan szépíti a nyugati média az ukrajnai helyzetet” – ezzel a címmel közölt publi...