A pillanat varázsa

Végre visszakaptuk a jelent. A mában, a pillanatban levés varázsának misztikumát. Aminek megélése nagy kaland és szinte lehetetlen próbálkozás.

Még másodpercekig is, hosszú percekig pedig pláne nehéz úgy létezni, hogy nincs semmi más, mint a most pillanata. Az egymás utáni mostok folyama. Hát ez az, amit megértet velünk a sport. (Már persze azzal, aki szereti és nézi.) Hogy ráébredhetünk, milyen csodálatos is a pillanat. Még ha keserű is, elhibázott is, de épp teremtődik. Gyönyörű, hogy nem tudjuk, mit hoz. Csak van.

Ezt veszítettük el két hónapra, s ez volt (többek közt), ami olyan fájón hiányzott a lelkünknek. Ezt hagytuk el valamikor akkor, amikor kiléptünk a kisgyerekkorból. Mert mindnyájunk életében voltak évek, amikor még másként éltünk a jelenben. Amikor nem volt szükségünk eszközökre, „kék dobozra”, semmi különlegesre ahhoz, hogy megéljük, átérezzük a pillanatot. Csecsemőként, kisgyerekként még „tudtuk a percet”, megéltük a jelent, aztán ez a képességünk huss, el­illant. Gondolataink ide-oda kezdtek cikázni, eszméletünk a múlt és a jövő között sodródott, a mában nem tudott megállapodni. Gimnazistaként színházban, operában még el-el tudtuk csípni a pillanatot, átéltünk valami katarzisfélét, egy-egy jobb mozifilm végén vagy versolvasás közben meg tudott szakadni a szívünk, aztán elveszítettük a képességet, hogy tanyát verjen bennünk a jelen.

És a sport az, ami újra elvitt hozzá. Az élő. Az, ami a szemünk előtt zajlik, akkor és ott, legyünk akár a helyszínen vagy a televízió előtt, tömegben, barátokkal vagy egyedül. A pillanat varázsa az, amit most visszakaptunk azzal, hogy újra élő, egyenes adásban sportküzdelmeket – történetesen német bajnoki futballmeccseket – láthatunk. Ez az, ami annyira hiányzott. Mert hat-hét sportcsatorna kínálata sem volt elég. Nem pótolta azt, hogy nincs az az egy, amelyen valami olyasmi történik, ami a jelenben van.

Szurkolni lehetetlen a múltnak. A már megtörténtet lehet csodálni, esztétikailag élvezni, engem például lenyűgözött, hogy nemrég láttam a húsz évvel fiatalabb Federert a sydney-i olimpián teniszezni. És jó volt újra átélni a magyar sikereket, de izgalomba nem hoztak. Semmi új élményt nem adtak. Csak segítettek az időt elütni.

No de ennek vége. Vége? A koronavírus-járványgörbe laposodási fázisában, ha apránként is, de visszakaphatjuk régi életünket. És a sport örömeit. A lehetőséget, hogy újra átéljük a pillanatot, amit persze nemcsak a sportban lehet meglelni. De abban a legkönnyebb. És talán eszünkbe jut továbblépni eggyel. Hátha sikerül. „Aki a maga teljességében megérti a jelent, annak semmit sem kell keresnie többé” (Jim Jarmusch örökérvényű mottója A szamurájok könyvéből a Szellemkutya című filmjében).