Csendes éj

Csendes éj, szentséges éj… Néhány évvel ezelőtt a karácsonyi készület idején, így december táján, minden bevásárlóközpontban reggeltől estig szólt a zene.



Játszották a legismertebb karácsonyi dallamokat a magyar, az európai, de főleg az amerikai szokás szerint. Az emberek pedig vásároltak, átadták magukat a hangulatnak és szinte észre sem vették, hogy karácsonyra vesznek-e még ajándékot, vagy valamilyen ünnepséget rendeznek csupán az ajándékozás vagy a bevásárlás kedvéért. Mert sokan nem tudták volna megmondani már akkor sem, hogy tulajdonképpen mit is ünneplünk ilyenkor, vagy mit jelent egyáltalán ünnepelni.

Évszázadok óta rakódnak a tévedések és a sanda félreértelmezések Jézus Krisztus személye vagy a keresztény ünnepek körül. Volt, aki csak a katolikus ünneplés módján gúnyolódott olyasmit tulajdonítva a hívőknek vagy az Egyháznak, amit sohasem vallottak. Volt, aki semleges, polgári tudatlanságot színlelve mondott elképesztőbbnél elképesztőbb ostobaságokat Jézusról, a keresztény hitről vagy az ünnepről. De a keresztény kulturális környezetben felnőtt nemzedékek színlelt tudatlanságát vagy félreértését mára a valódi tudatlanság váltja fel, mégpedig széles körökben Európa szerte. Mostanában Budapesten is többen megjegyzik, hogy a decemberi időben már nem hallatszik az üzletekben a karácsonyi zene. Vajon miért? Nehogy valakit zavarjon? Vagy, mert akik a műsort meghatározzák, már maguk is elfelejtették, hogy a decemberi bevásárlási láz milyen gondolatokkal és érzelmekkel indult?

Pedig az emlékezet sok mindennél fontosabb. Kortársaink közül is sokan vallják, hogy egy népet, egy nemzetet nem elsősorban a közös törvények alkotnak, nem is feltétlenül egyetlen olyan nyelv, amely különbözik másokétól, hanem a közös emlékezet. És ilyen értelemben az egész kereszténység egyetlen, sok önálló arculatú népből álló különleges nép, egyetlen „szent nemzet”. Közös emlékezetük tárgya pedig maga Jézus Krisztus. Születése, élete, tanítása, csodái, halála és feltámadása.

Ennek a közös emlékezetnek az egyik sarokpontja pedig a karácsony. Nem tudjuk, hogy Jézus melyik hónapban és napon született, de december 25-én ünnepeljük ezt a születést. Benedek pápa írja a Názáreti Jézusról szóló könyvében: „Térjünk vissza annak a történelmi órának nagy összefüggéséhez, amelyben Jézus születése történt. Augustus császárra és az egész földkerekségre’ tett utalásával Lukács tudatosan hozott létre egyszerre történeti és teológiai keretet azon eseményekhez, amelyeket elbeszélni készült. Jézus pontosan meghatározható időben született” (Joseph Ratzinger – XVI. Benedek, A Názáreti Jézus III., Budapest, 2013.)

Történelmi személy születésére emlékezünk tehát. De olyan személyre, aki isteni, akiről azt énekli az Egyház: „Időben anya szülte őt, de Atya az idő előtt, s bár benne két természet él, mégis egy isteni személy”. Ő lett tehát az emberiség történelmének szereplője, és minden kegyetlen és értelmetlen látszat ellenére ő nem egy azok közül, akik átvonulnak a nagy színpadon: ő a főszereplő. Sokszor volt már, hogy elhallgatott a róla szóló ének. Sokszor előfordult, hogy róla még beszélni sem volt szabad, és mégis mindig előtört az emlékezet mélyéről, a teremtett világ nagy összefüggéseinek mélységéből. Szelíden, mint a ma született csecsemő, de ellenállhatatlanul, egyetlen igazi esélyként, mert benne van az élet, és ez az élet „az emberek világossága”. Ő az igazság fénye és a felénk forduló isteni arc ragyogása. Ha ő ránk tekint, ez nagyobb örömmel tölti el a szívünket, mint ha bőségben van ételünk-italunk, vagy akár ízlésünk és kényünk-kedvünk szerint válogathatunk az anyagi javakban. Mert az ember olyan lény, aki nem csak a jelen pillanatban akarja kellemesen érezni magát, mint a teremtett világ számos más, csodálatos élőlénye körülöttünk, hanem különös igény él benne arra is, hogy felemelje a fejét, körültekintsen a világban, értelmesnek, értékesnek, fontosnak tudja saját magát és az emberiséget. El lehet ezt az igényt altatni, túl lehet harsogni, de újra meg újra feltámad, új és új alakban jelenik meg és belekiáltja a történelembe, hogy nem elég az embernek az, amiről egy-egy ideológia azt mondta, hogy ennyi és semmi több, hogy az embernek márpedig csakis ezek a szükségletei. Énekeljük el hát legalább otthon, vagy hallgassuk meg közösen a régi karácsonyi szent énekeket, zökkenjünk vissza abba az időbe, amely nem csak telik, de tartalma van és értelmesen halad egy kitűzött cél felé. Mert ez a tartalmas idő az, ami tényleg létezik, akár tudomást veszünk róla, akár nem. Ne hagyjuk, hogy elmenjen mellettünk!

A Jézusra való emlékezés legnagyszerűbb formája a szentmise, a szentáldozás és az Oltáriszentség tisztelete. Hiszen a második isteni személy nem csak megtestesült, de köztünk akar maradni, társunk, Urunk, Mesterünk, barátunk és táplálékunk akar lenni. Ezt ünnepeljük majd jövő szep­temberben az Eucharisztikus Világkongresszuson. Ezt a világot átölelő szeretetet akarjuk átélni már most is, az idén karácsonykor, amikor örömmel fohászkodunk fel Juhász Gyula szavaival:

„Hisz a világnak minden tájain
Most Téged várnak és Benned remélnek,
A csodálatos földi születésnek
Meleg és fénylő ünnepnapjain.”

(Utolsó imádság, in: Égre néző, Isten jelenléte a magyar költészetben, Szent István Társulat, Budapest, 2019.)