A mérleg két serpenyője

Újabban a balliberális politikusok azt hangoztatják, és az őket követő, szigorúan „független” média is azzal van tele, hogy gazdasági értelemben már Románia is elhagyott minket, és képletesen szólva nézegethetjük a románok hátát

Ezzel szemben egyrészt az az igazság, hogy „dicsőséges” kormányzásuk alatt 2002 és 2010 között valójában Csehország és Szlovénia nagyban növelte velünk szemben az előnyét, ami hajszálnyi volt korábban, a korábban mögöttünk lévő Lengyelország és Szlovákia pedig nagy ívben került el bennünket.

A Romániát hosszú ideig kormányzó szocik a beverklizett balos modellt követték: növekvő adósságokat csináltak, kereskedelmük hosszú évek óta nyolc–tíz mil­liárd euró hiányt mutat, eladósodásuk növekszik. Idegen pénzből (hitelből) történt a látványos bér- és nyugdíjemelés. Azért, hogy a plusz­pénzt is tudják mire költeni, sok fogyasztási cikket importálnak, amelynek hatására deficites lett a külkereskedelem.

Tudjuk, a hazai baloldalnak is kedves ez a recept, ők sem a ha­zaiakkal őrölnek egy malomban, hanem a külfölddel, oda kell a vizet, azaz a likviditást terelgetni.

Az új román kormány pedig most megkísérelhetné a rendteremtést, ha tudná, de inkább a kedvező politikai széljárást kihasználandó, idő előtt urnákhoz szólítja a népet. A gazdasági alapú Románia-imádat azonban semmi ahhoz képest, ahogy derék hazai és az általuk kétes eredetű munícióval táplált külföldi baloldaliak e honban Románia és hazánk második világháborús szerepét elővezetik. Az ügy lényege, hogy Romániáról történészi segítséggel kussolnak, míg hazánkat, ugyancsak a „szakértőket” is bevonva, itthon és nemzetközi fórumokon sorban ócsárolják.

Az egyik legutóbbi megnyilvánulás éppen a frissen megválasztott fővárosi főpolgármestertől hangzott el, annak kapcsán, hogy méltó megemlékezést tartottak Horthy Miklós száz évvel ezelőtti budapesti bevonulásáról. A fantáziadús „nagy gondolkodó” kijelentette, hogy a horthyzmus írmagját is ki kell irtani, és ő hány ettől a kultusztól. Mellesleg a volt kormányzó hazai újratemetésén szülőfalujában, Kenderesen az 1990-ben választott kormány sem képviseltette magát hivatalosan, csak magánemberként jelentek meg politikusai, azonban a Horthynak hálás zsidó közösség koszorút helyezett el a sírra.

Hiba lenne azonban az elemzést saját véleménynyilvánításra szűkíteni, hiszen éles kések tömegébe lehetne belefutni, ezt kerülöm is. Szólaljanak meg olyan tanúk, akiknek objektivitása megkérdőjelezhetetlen, és írásba is adták véleményüket. Elsőként idézném „tanúként” J. F. Montgomeryt, aki demokrata politikusként viselte az Amerikai Egyesült Államok nagyköveti posztját Budapesten 1933 és 1941 között. Könyve: Magyarország, a vonakodó csatlós, 1947-ben jelent meg, de a magyar fordításra egészen 2004-ig kellett várni. A könyv azóta sem lelhető fel a forgalmazók polcain.

Még sanyarúbb sors jutott a tanúként megidézett másik szerzőnek, Matatias Carpnak, az ő könyve 1946-ban jelent meg Romániában, Holocaust in Romania címen. Büntetés terhe mellett minden elérhető példányt bezúztak 1948-ban, pedig ő igazán autentikus szerző volt az ügyben, lévén a vészterhes időkben a zsidók egyesületének főtitkára. A zsidókat azzal végképpen nem lehet elmarasztalni, hogy főként számszaki ügyekben tévednek, ennek számtalan tanújelét adták.

Vegyük elő ezek után azokat az emblematikus ügyeket, amelyekben a sztártörténész szakma minket rendre elmarasztal. Először is, hogy hol és mikor kezdődött a szélsőséges fajgyűlölő irányzat. Romániában a húszas években a mindenkit (főként magyarokat és zsidókat) gyűlölő Vasgárda már működött, 1930-ban legális szervezetük, 1935-ben pártjuk volt. Ők voltak Antonescu diktátor legfőbb támaszai. Hazánkban a hazai nácik minden kezdeményezése elbukott, csak 1939-ben lett legális pártjuk. A nekünk kedvező első bécsi döntés után Szálasit bebörtönözték, a szegedi Csillag börtönben együtt ült  és kártyázott Rákosival, akit több kommunista társával együtt az 1848-as zászlókért cserébe kiadtak a Szovjetuniónak.

Horthy viszont az Opera díszelőadásán 1939-ben zavart keltő, Szálasit éltető nyilasokat személyesen pofozta fel, írja Montgomery. A ránk kényszerített zsidótörvényeket kormányzati és történelmi egyházi segítséggel játszották ki, szóltak a zsidó közösség képviselőinek, hogy keresztelkedjenek ki, és akkor a törvény nem vonatkozik rájuk, noha ezt követően nem kötelező az aktív vallásgyakorlat. A németek nem láttak a dühtől, írta ugyancsak Montgomery.

A másik fő téma a második világháborúban való részvétel. A ballib ige szerint hazánk volt az első csatlós, míg Montgomery éppen vonakodó csatlósról beszél. Tény, hogy hazánk a lengyelek elleni hadműveletben sem vett részt, szemben például Szlovákiával. És megtiltottuk a németeknek, hogy a Felvidéken vonuljanak át. (Az első bécsi döntésben visszakaptuk a területet, és 1939 márciusától Kárpátalján újra volt magyar–lengyel határ.) Montgomery szerint a szlovákok (Tiso) és főként a románok (Anto­nescu) igazi és őszinte németbarátok voltak, míg hazánk folyamatosan vonakodott. Antonescut Hitler „a legkedvesebb latinomként” kezelte, hétszer tárgyalt vele, és Vaskereszttel tüntette ki. Antonescu feledtetni tudta vele az első világháború keserves tapasztalatát is, amikor a románok 1916-ban orvul megtámadták addigi szövetségesüket, a Monarchiát.

A Szovjetunió elleni háború ügye is árulkodó. Antonescu a hadüzenet nélküli háború első napjától teljes (harminc hadosztály) haderővel támadott, míg hazánk csak jóval később, akkor is a kialkudottnál sokkal kisebb erőkkel. Magyar katonákat rendvédelmi feladattal Lengyelországban is bevetettek. A haderő parancsnoka, Vattay Antal altábornagy folyosót nyitott a menekülő lengyeleknek, ami magyar folyosó (Hungarian corridor) néven vált híressé.

Magyarországot szokás még ma is azzal vádolni, hogy Horthy restaurálta a feudalizmust, az ország félfeudális jellegű volt. A birtokviszonyok egyáltalán nem ezt tükrözik, Az ország művelésre alkalmas 7,5 millió katasztrális hold területéből mindössze 1,2 millió volt 300 holdon felüli birtokosok kezében. A Főrendiház (parlament felsőháza) elnevezésből is sikerült a feudalizmusra asszociálni neves kutatóinknak, noha abban elenyésző kisebbségben voltak az arisztokraták és a nagybirtokosok, főként a városok, megyék küldötteiből, a tudomány képviselőiből tevődött össze, legalábbis Montgomery szerint.

A zsidóüldözés és a holokauszt ügyében idézzük meg Matatias Carpot, állítása szerint az akkori (a második bécsi döntés utáni) Romá­niá­ban élő zsidó közösség 1940 és 1944 között 670 ezerről 315 ezerre fogyott. Látszólag Romániában nem várták meg a hírhedt wannseei konferenciát, ami 1942 ja­nuárjában volt, és ahol az úgynevezett végső megoldásról (Endlösung) döntöttek. (Korábban a németek próbálkozásai, hogy a zsidókat szervezetten kitelepítsék Németországból, a nyugati hatalmak ellenállásán megbuktak.) A világháború után viszont milliókat űztek el szülőhelyükről, köztük magyarokat és németeket, minden nemzetközi felhördülés nélkül.

Carp könyve egyébként bővelkedik azokban a zsidókkal szembeni könyörtelen kegyetlenségekben, likvidálásokban, amiket az 1941 júniusában bevonuló román hadsereg Odesszában és egyéb helyeken elkövetett, amiket itt nem részletezünk. Nálunk az 1944. márciusi német megszállásig nem kellett a zsidóknak aggódniuk. Mi több, onnét, ahol üldöztetést szenvedtek, sokan éppen hozzánk jöttek menedéket keresni. A bajok a német­imádó Sztójay volt németországi nagykövet miniszterelnöki kinevezése után kezdődtek, és igazán komolyra a nyilas hatalomátvétel, 1944 októbere után fordultak az SS és Eichmann hatékony és erőszakos közreműködésével.

A kétségtelenül emberbarát Wallenbergről szinte mindenki tud e hazában. Kevésbé ismert viszont Koszorús Ferenc ezredes neve, akinek halált megvető bátorsága és a hatalmában erősen korlátozott Horthy támogatása kellett a fővárosi zsidók nagy részének megmentéséhez. Nemrég Koszorús is szobrot kapott végre, Wallenbergről pedig sok mindent elneveztek már.

Most már csak az eddig megválaszolatlan kérdés maradt hátra: miért van az, hogy a ma élő népesség enyhe többsége ellenségesen gondol a Horthy-korszakra? A válasz magától adódik: amiatt a ma már hetven évnél is hosszabb ideje folyó, szisztematikus történelemhamisítás miatt, amit kötelező tananyagként is magába szívott mindenki, aki iskolába járt. Karácsony Gergely ebből a Horthy-fóbiából jelesre vizsgázott.

A kisebbség azonban igyekezett hozzá is olvasni, őszinte, családi legendáriumokat hallgatni. Legfőbb ideje lenne, hogy a közelmúlt történelmét tényszerűen megismertessük, nehogy késő legyen. És ítéljük hallgatásra a történelemhamisító sztártörténészeket. E cél is vezérelt, amikor két független szerzőre hivatkozva írtam meg ezt a cikket. Amúgy fel kell tenni a kérdést, hogy Horthynak lett volna esélye, hogy nyugati (nem német) segítséggel visszaszerezze legalább a magyar többségű elveszett országrészeket? Aligha. Horthy a jelentős méretű revízió ellenére mégis vonakodott, és nem a leghűbb csatlós volt. Talán nem is véletlen, hogy Nürnbergbe csak tanúként és nem háborús bűnösként idézték, szemben Tisóval, Antonescuval, Quislinggel, akik bűneikért halállal lakoltak. Románia Antonescuval kapcsolatos ma is élő pozitív szemléletű emlékeit mi sem jelzi jobban, mint hogy a rendszerváltás utáni első parlamentben (1991) a kondukátor kivégzésének évfordulójáról néma felállással emlékeztek. Ők büszkén vállalták a történelmi bűnöket is, miközben mi az erényeket is szégyelljük, és „hivatalosan” bűnként kezeljük. Üdvös lenne ezen végre elgondolkodni.