Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2013. március 15., péntek

Szívünkhöz nőtt ünnep


Volt két évünk az Orbán-kormány alatt, amikor nyugodtan ünnepelhettünk. De közeledik a választás, és ebben az utolsó tizenkét hónapban a gyűlöletiparosok és a heccmesterek már elemükben vannak. Ma újra nyugtalanok vagyunk. Igaz, már nem a tömegben gondosan elvegyült besúgóktól, nem a Kádár-kor cementszürke egyenruhás rendőreitől kell félnünk. S nem is az ünneplő tömegtől berezelt pucscsista miniszterelnök mesterlövészeitől, akiket éppen a Nemzeti Múzeum timpanonján kvártélyoztak be egy lehetséges lőgyakorlatra. Így emelték az ünnep fényét és bensőségességét.
 
Ma az E 2014-től és kapcsolt részeitől kell tartanunk. (Jó kis nevet választottak maguknak: mintha mérgező adalékanyag lennének bizonyos élelmiszereinkben.) Sajátos érzés lehet nekik a 12 pontról emelkedett hangon szónokolni, közben diktátorsággal támadni külföldön és belföldön azt a kormányt, amelyik a rendszerváltozás óta először vette komolyan a közteherviselés fogalmát. Amelyik vállalta a nagy hatalmú bankok, a befolyásos multicégek megadóztatását, mert igazságtalannak tartotta, hogy minden teher a közember vállát nyomja. A márciusi ifjak által fogalmazott tizenkét pont egyike, a hatodik így szól: „Közös teherviselés”! Mit valósítottak meg ebből a Gyurcsány–Bajnai-kormányok? S tudnának-e értelmes magyarázatot adni az Együtt 2014 vezetői a ’48. márciusi követelés elsikálására?
Nemzeti ünnepen az ember vagy emelt fővel emlékezik, vagy randalíroz. Aki botránykeltésre használja fel ezt a napot, annak az évforduló egy bolhapiszoknyit sem számít. A József Attila-i, zsoltáros gyökerű „emeljétek föl szívünket” csak azokban válik vággyá, akiknek a múlt nem unalmas tabló, de nem is ürügy a zajos murira. „Lesz Milla-tüntetés március 15-én, gyere el, ünnepeljünk együtt!” Így szervezi közönségét egy baloldaliságát a kormánybuktatásban és a rezsiemelés bátor támogatásában megvalósító csoport. Vajon hogyan tervezik a tüntetve ünneplést? Egy órakor Himnuszt énekelnek, fél háromkor meg „kurvaországoznak”? Petőfiznek, orbánoznak, ahogy jön. Az idén március közepén vajon lesz-e kerítésmászás utóvizsga módra? Diktatúrás molinózás Vadai Ágnesbe csomagolva? S vajon figyel-e a magyar értelmiség harminc megmondóemberére, akik arra szólítják fel az ellenzék vezetőit, tegyenek meg mindent, hogy a nemzeti ünnep a demokratikus ellenzék közös, „erőt, bátorságot és büszkeséget sugárzó eseménye legyen”? Egy naiv kérdés: a nemzeti ünnep nem a nemzeté? Mikor jött divatba, hogy az ellenzék kisajátítsa azt magának? Ők csak részei a nemzetnek, az országnak. Fontosak, amennyire azzá teszik magukat, és felelősek minden megnyilvánulásukért idehaza és külföldön egyaránt.
(Körmendy Zsuzsanna - Magyar Nemzet, 2013. március 15.)
 
dátum:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)

Ti urak

Kondor Katalin Ti urak, ott, a magasságos Európai Parlamentben, nem szégyellitek magatokat? Foglalkoztok-e egyáltalán a titeket az álságos u...

  • Agymosás helyett nagymosás
      A véleményt formáló publicisztikák tengerében írásom csak egy csepp jelentőségével bírhat Az vezet, hogy ez az egy csepp is még sok ember ...
  • A család és a női életpályák
      Nádasi Katalin        Mottó: „A család a hozzánk legközelebb eső kórház, a gyerekeink első iskolája, és egyben a legjobb, legszebb öregek ...
  • Nem bevándorlás, gyarmatosítás
    Szerző:Almássy Ferenc Éric Zemmour talán az egyetlen magyarbarát francia véleményformáló. A konzervatív Le Figaro hasábjain az őt érő tá...