A politikus, politológus vagy a közönséges véleményt mondó is szívesen használ közhelyeket. Puffancs divatszavakat, amelyek gyakran pontatlanok.
A politikus, politológus vagy a közönséges véleményt mondó is szívesen használ közhelyeket. Puffancs divatszavakat, amelyek gyakran pontatlanok, hányavetin odadobottak. Ilyen például a populista, aminek a jelentését sem tudják, csak annyit róla, hogy leminősítő kifejezés ma.
Még homályosabb a sajtó- vagy a szólásszabadság fogalma. Ismerethiányban szenvedők bűvészkednek e fogalmakkal, s a tényleges valóságról, amire gátlástalanul ráhúzzák e kifejezéseket, sejtelmük sincs. Az elfuserált nő, az impotenciagyáros Sargentini ugyan mit tudhat Magyarországról s főleg viszonyairól? A tehetségtelenségében megbuggyant ellenzéktől tájékozódott? Afféléktől, akik az Eiffel-tornyot Tejfel-toronynak mondják?
Mennyire megbízhatatlan a szólás- és a sajtószabadság megítélése? Erre említek néhány történelmi példát. A Horthy-korszakban börtönre ítélték Karinthy Frigyest istenkáromlás címén Fekete mise novellája miatt. Hiába tiltakoztak Babits és más írótársai az ítélet ellen. Ez biza utócenzúrázás volt. Vagy mégsem? A legszebb Trianont siratókat ő írta Kosztolányi Vérző Magyarországában és a Pesti Naplóban. A minap a Kossuth rádióban emlegették Kosztolányinak ezt a trianoni írásokból összeállított antológiáját, néven is neveztek belőle néhány írót, csak éppen Karinthyt felejtették ki, remélem, nem tendenciózusan. Még napjainkban is cenzúrázzák Karinthyt Rákosi Mátyás szellemében? Nem. Csak éppen a Kossuth rádió irodalmi műsorait tudatlanok vagy előítéletek rabjai készítik olykor-olykor. A cenzúra és az ostobaság ugyanaz a fogalom néha.
Maradva a Horthy-korszakban. Karinthy tehát antikommunista, Trianon-ellenes, de antináci és antifasiszta cikkei is megjelenhettek. Lajos Iván Hitler-ellenes könyvét 1939-ben adták ki, a világháború kitörésekor. Előre bebizonyította, hogy a nácik elvesztik a háborút. Hitler őrjöngő követelésére a belügy betiltja a művet. Ez (utó)cenzúra külső nyomásra. De nekem a 2. kiadásom van meg. Tehát látszatcenzúra. Sőt! Szekér Nóra kilenc kiadást talált belőle. És német, angol, francia, lengyel nyelven is terjesztették a könyvet. Vagyis mégsem volt náci a Horthy-adminisztráció? De hogyan lehetséges az, hogy azóta sem jelent meg? Sem a Rákosi-, sem a Kádár-, sem az 1989 utáni időkben? Mikor volt tehát cenzúra? 1945 előtt vagy 1945 után?
Kodolányi János gyilkos groteszkjét, a Zárt tárgyalást 1943-ban adták ki. A nácizmus, a kommunizmus és a liberálkapitalizmus szatírája. Alaptétele, hogy mind a három voltaképpen korcs, életképtelen téveszme egy tőről fakad. És lássatok csudát! Az antináci és antikommunista mű azóta sem látott napvilágot! Várkonyi Nándor Magyar Dunántúl című hazafias és egyben antihitlerista esszéje 1944-ben megjelent, bele a német megszállás pofájába. Utána vagy harminc évig nem. A Kardos-féle Magvető adta ki. Hermann Imre világhírű magyar–zsidó pszichiáter markánsan fajelmélet-ellenes, tehát antináci munkája 1943-ban adatott ki, de 1984-ig nem. Újrakiadását én forszíroztam, de ha a Magvető igazgatója, Kardos nem ül együtt a börtönben az ÁVH rosszvoltából félholtra megkínozva Kádárral és Aczéllal, máig sem jelent volna meg újra. Értitek ti mindezt? Mikor is volt itt cenzúra? Szólás- és sajtószabadság? Miként hazudozik múltunk száz évéről előbb a kommunizmus, most a liberalizmus?
Persze a szólás- és sajtószabadság korlátozásának sokféle módja lehetséges. Van olyan eljárás is, amit senki sem tart cenzúrának, és mégis az. Ilyen például az elhallgatás, amikor egy műről nem adnak hírt, mintha nem is lenne. Az elhallgatás manapság azonban nem államilag irányított cenzúra, hanem magánszorgalmú személyes elfogultság vagy klikk alantas akciója.
(Folytatjuk.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése