Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2013. április 12., péntek

Király Júlia esete a fasírttal

Magyar Nemzet

2013. április 11., csütörtök 12:58
Szégyenteljes módon távozott Király Júlia a Magyar Nemzeti Banktól. Ennél több eleganciát ugyan nem vártunk tőle, de legalább a volt kollégáira tekintettel lehetett volna, méltányolva azt a hat évet, amit velük töltött. Úgy, ahogy tette a jegybank eddigi összes volt alelnöke, beleértve Király Júlia alelnöktársát, a szintén most távozott Karvalits Ferencet is.

Hiába, a stílus maga az ember: Király Júlia sértettsége és hiúsága mindent felülírt, még a munkatársai, a jegybank vagy az ország iránt megmaradt lojalitást is, ha egyáltalán ismerős számára ez az érzés. Lemondása ugyanakkor tragikomikusra sikeredett. Elmehetett volna emelt fővel is, ha Simor András elnök távozásakor veszi a sátorfáját, ekkor is elmondhatta volna a jegybankot érintő szidalmait az erre mindig éhes médiapartnereinek. De akár ki is várhatta volna még azt a néhány hetet, amíg mandátuma lejár, hogy június elején önthesse ki szívét az új jegybanki vezetés szidalmazására látatlanban is vevő sajtótermékeknek. De Király Júliában még ennyi tartás sem maradt. Kiválasztotta azt a pillanatot, amikor a nemzeti bank és a monetáris tanács bejelentette az ország új gazdaságösztönző programját, amelyet mind a szakma, mint a bankok kedvezően fogadtak, így Király Júlia végül egymaga elégedetlenkedhetett a sajtóban. Pechje volt.

Lemondása ugyanis egybeesett a bankszövetség pozitív véleményének publikálásával, sőt a forint erősödésével is. Hát, így járnak azok, akik már eljövetelük után néhány órával, vélhetőleg időben leszervezett interjúkban kürtölik tele a világot saját sérelmeikkel. Az ilyen kifakadások pusztán arra szolgálhatnak, hogy csorbítsák a Simor András offshore-ügyei és a jegybank felhatalmazás nélküli korábbi adatkiszivárogtatása miatt egyszer már nehéz helyzetbe került jegybank hírnevét. Vagy hogy az új programját és a kollégák erőfeszítéseit próbálják rossz színben feltüntetni, hitelteleníteni külföldön.
És ami ezek után következik, az csak erős idegzetűeknek ajánlható. A volt alelnök asszony, akit még a Gyurcsány-kabinet alatt neveztek ki, a következő idézettel vett búcsút a jegybanki kollégáktól: „Figyelem! Nekünk, emlősöknek nem mellékes kérdés, hogy mi daráljuk-e a húst, vagy bennünket darálnak-e meg.” A mottót Örkény István Fasírt című művéből vette, a volt kollégák ilyen mértékű lenézésének megítélése mindenkinek szíve joga. Véleményszabadság van, és Király Júlia ezzel tette le a névjegyét. Távozása módját elnézve, csak helyeselhető döntése, kár, hogy nem hamarabb hozta meg. Neve így kerülhetett egy szintre például Paul Lendvaival, aki az osztrák lapokban gyűlölködik és szítja az indulatokat Magyarország ellen hosszú évek óta.
Egyikük sem értette meg, hogy kirohanásaikkal nem a kormányt, hanem saját magukat minősítik, mert a vádak mögötti személyes indulatokat még a laikus, a magyar viszonyokat nem ismerő újságolvasók is kiérzik. Király Júlia mandátuma lejár, őt tehát senki sem „darálta be”. Az új vezetést pár hét alatt nem ismerhette meg, nem is törekedett rá, ha tehát pusztán előítéletei alapján döntött, akkor korábban szednie kellett volna a cókmókját. A dúló-fúló nagyasszony után egy mondat biztos megmaradhat a lakosság emlékezetben, legalábbis egy darabig: ő mondta a devizahitel-csapdába került több százezer magyar családról, hogy ezt a „szűk réteget” nem kell megmenteni. Milyen szerencse, hogy ezt az álláspontot csak kevesen osztották! Így lett törvényünk a végtörlesztésről, az árfolyamgátról, a kilakoltatási moratóriumról és a devizakölcsönt kiváltó kedvezményes jegybanki forintkölcsönről. Király Júlia (ön)lejárató kampánya legfeljebb három napig tart, de emberi méltóságból csak egy van. Sajnáljuk.
Szabó Anna

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ti urak

Kondor Katalin Ti urak, ott, a magasságos Európai Parlamentben, nem szégyellitek magatokat? Foglalkoztok-e egyáltalán a titeket az álságos u...