Posted on 2010/03/30 by Híradmin
Nagy emberek életére visszagondolni mindig hálás feladat, a nemzet óriásaira emlékezni pedig kitüntető megtiszteltetés.
A magyarok több ezer éves históriája
szerencsére jócskán bővelkedik kiemelkedő, európai mércével mérve is
meghatározó egyéniségekben. Nimród, Atilla, Árpád, Szent László, Hunyadi János és Mátyás, a költő Zrínyi Miklós, Bethlen Gábor, Széchenyi, Kossuth, Petőfi, Mindszenty bíboros tetteire
és művére a világ bármely nemzete büszke lehetne. Velük teljesen
egyenrangú, örökké vonzó, serkentő példánk Rákóczi fejedelem is. Ha
elfogadjuk, hogy Széchenyi István a legnagyobb, akkor Rákóczi Ferencet joggal nevezhetjük a leghívebb, leghűségesebb magyarnak; bár
ilyen kiválóságok közt értelmetlen, s koruk, hivatásuk, küldetésük
különbözősége miatt lehetetlen is a patikamérlegen történő
összehasonlítás.
Természetesen most nem vállalkozhatom,
hogy Rákóczi útját részletesen bemutassam és elemezzem. Csupán arra
teszek kísérletet, hogy írói arcélét felvillantsam, népünk életében
játszott sorsdöntő szerepét megrajzoljam, jellemét, bátorságát, erkölcsi
tisztaságát, lelki jóságát, haza- és nemzetszeretetét kiemeljem, a
kortársaimnak szóló szellemi üzenetét közvetítsem – a bőven csordogáló
források alapján.
Petőfi Sándor a róla költött (Rákóczi című) remek versében így szólítja meg:
„Hazánk szentje, szabadság vezére,
Sötét éjben fényes csillagunk,
Oh Rákóczi, kinek emlékére
Lángolunk és sírva fakadunk!”
Jeles népi írónk, Féja Géza, többek közt a következőket írja: „Elsőrangú
ítélőképességét és széles látókörét mindvégig megőrizte. Mindig
csúcsról nézte az életet és az eseményeket, nem akadt meg érzelmek
kátyúiban, széles tér volt neki az élet, s a maga természetes helyére
tett mindent. Nem hevítették elfogultságok, indulatok, szellemi
elsőbbsége fensőbbségében, tántoríthatatlan igazságszeretetben s
tárgyilagosságban nyilatkozott meg. A magyarországi háborúról írt
emlékirata tökéletes mű; még egyszer feltámadt benne szellemének
ősrétege, a vezérlő fejedelem öntudata, vallomásaiban azonban már
egészen elszakadt a földtől…”
Rezik János, eperjesi tanár patetikus fohászában ekképp lelkendezik: „Élj,
Ferenc fejedelem, hazánk gyöngyszeme! Élj, égi küldött! Ragyogj, mint
Hajnalcsillag, a nap s a dél előfutáraként. Annyi forró küzdelem után
hozd vissza, felséges fejedelem, a béke és nyugalom napfényes delét!”
II. Rákóczi Ferenc 1676. március 27-én
született Borsiban, Felső-Magyarországban, vagy másképpen a Felvidéken.
Igen előnyös családfáról származott, ereiben a Zrínyiek és Rákócziak vére keveredett. Férfiágon ükapja Rákóczi Zsigmond, dédapja I. Rákóczi György, nagyapja II. Rákóczi György, édesapja I. Rákóczi Ferenc volt
(aki fia világra jötte után pár hónappal meghalt), valamennyien erdélyi
fejedelmek. Nőágon nagyapja a császár elleni összeesküvésért lefejezett
Zrínyi Péter, a költő Zrínyi öccse, édesanyja pedig Zrínyi Ilona, a bátor amazon, akinek második házassága révén Thököly Imre, a
kuruc felkelő lett a gyermek Rákóczi mostohaapja. A kis Ferencet 12
éves koráig anyja neveltette; korán részt vett a vitézi portyákon,
elkísérte Thökölyt a hadjáratokba, végigélte Munkács várának közel 3
éves osztrák ostromát, szóval a megpróbáltatások, nélkülözések során
alaposan megedződött, és elleste a hadi mesterség fortélyait, amit
később Zrínyi elméleti munkáiból is tovább tökéletesített. A Porta
befolyása ekkorra már jelentősen meggyengült, s területeink java
mentesült a török iga alól, de nemsokára a még elvetemültebb Habsburgok megszállása alá került. Ahogy Thököly mondta: „Rabságba veti országunkat a német, mihelyt felszabadítja!”.
Azaz tovább folytatódott hazánk „két pogány közti” őrlődése. Kapzsi,
telhetetlen idegenek grasszáltak mindenütt, gátlástalanul fosztogatták,
sarcolták a népet, aki elképesztő nyomora ellen lázadásokkal, alkalmi
felkelésekkel tiltakozott. De az általános, össznemzeti szabadságharcra
néhány évet még várni kellett.
A serdülő, kamaszodó Ferenc a császár
foglyaként 1688-ban átmenetileg a bécsi udvar „védőszárnyai” alá került,
s többféle iskolában szigorú, garantáltan magyarellenes, lélektelen
papok nevelték, azzal a nem titkolt céllal, hogy írmagostul kiirtsák
belőle a hazafiságot, a rebellis szellemet, s engedelmes alattvalót,
császári hivatalnokot faragjanak belőle. Legfőbb ellensége Kollonich bíboros
volt, azaz kijelölt gyámja, vagyonának „kezelője”. Egyik elfogulatlan
jezsuita tanára az alábbiakat jegyezte fel naplójába: „A fiatal
Rákóczi 3-4 évvel látszik idősebbnek koránál. Arca barnáspiros, sötét a
haja is, melyet nem rövidre nyírva, hanem hosszan, vállaira omló
fürtökben visel. Egész valójában semmi középszerű nincs.
Szavai, járása, magatartása mind méltóságteljesek, fejedelemhez
méltóak, minden kevélység nélkül; amilyen nemes, olyan emberséges,
jóllehet tekintélyét mindig megőrzi.” Egy másik tanítója szerint: „Ez a kis hős méltó a részvétre és szeretetre.”
Családjától, Julianna húgától,
édesanyjától teljesen elszakították, csupán levelezéssel tarthatta
velük a kapcsolatot. Jó úton járt afelé, hogy végleg elvesszen a
magyarság számára. A dolognak mégis volt annyi értelme, hogy tudásban,
műveltségben, nyelvismeretben gyarapodott, horizontja tágult, s ezt
később is mindig hasznosította. Zsenge ifjúkorában nagy utazást tett
Itáliában: Bécsújhelyből indulva felkereste Velencét, Ferrarát,
Bolognát, Firenzét, Genovát, Torinót, Milánót, Nápolyt, Rómát, s XII. Ince
pápát is meglátogatta. 1694-ben nagykorúsították, majd visszatért
Magyarországra, ahol Sáros megye örökös főispánja lett. Feleségül vette a
15 éves Sarolta Amália hessen-rheinfelsi hercegnőt, akitől 3 fia született: az első pár év múlva meghalt, a második József s a harmadik György azonban szerencsésen felnőtt. Birtokain tartózkodva összebarátkozott Bercsényi Miklós ungi főispánnal, később Aspremont tábornaggyal (a sógorával) és Batthyány Ádámmal.
1697-ben kitört a hegyaljai
jobbágyfelkelés, ezt azonban Rákóczi még ellenezte, sőt a látszatát is
el akarta kerülni a gyanúsíthatóságnak. Ám környezete nem hagyta
nyugodni, kezdett öntudatra ébredni, s levelet küldött XIV. Lajosnak, a francia Napkirálynak. Azonban
elárulták, ezért 1701-ben „összeesküvés” vádjával letartóztatták, s a
bécsújhelyi börtönbe hurcolták. Fél év után külső segítséggel sikerült
megszöknie és Lengyelországba menekülnie. Podolinban, Krakkóban és
Varsóban múlatta az időt, megismerkedett Helena Sieniawska hercegnővel,
kivel hosszú évekig rejtett szerelmi viszonyba bonyolódott. Közben
itthon elfogatóparancsot adtak ki ellene, s a fejére tízezer forint
vérdíjat tűztek. Rákócziban egyre inkább érlelődött a terv, hogy
változtasson hazája nyomorúságán.
1703-ban Törökországban meghalt Zrínyi Ilona. Esze Tamás a
tiszaháti kuruc talpasok élén felkereste Rákóczit, hogy jöjjön haza,
mert valamennyien őt óhajtják vezérüknek. Az ország legelőkelőbb,
leggazdagabb embere rövidesen az önként hozzásereglő legszegényebbek
mozgalmának élére állt, kibontotta a „Cum Deo pro Patria et Libertate” (Istennel a hazáért és a szabadságért!) jelszóval ékesített zászlót, és átlépte a határt, mint Caesar a Rubicont… „Bátorított és erősített az a szándék, hogy megérdemeljem a nép bizalmát és szeretetét.” – mondta. A híres Brezáni kiáltványban
az egész országot fegyverbe, felkelésre szólította a képtelenül
adóztató, hatalmaskodó idegen birodalom ellen, s egyúttal felszabadítást
ígért a harcban részt vevő jobbágyoknak. De tömegesen csatlakoztak
hozzá középnemesek, sőt főurak is, valamint ukránok, tótok, ruszinok;
hamarosan egész Felső-Magyarország kuruc kézre került, egymást érték a
lelkesítő győzelmek. Vele küzdöttek olyan kiválóságok, mint Ocskay László, Vay Ádám, Károlyi Sándor, Vak Bottyán, Forgács Simon, Béri Balogh Ádám, Radics András, Bezerédj Imre, Ráday Pál (ő volt a titkára és gyakorta társszerzője) stb.
A politikai-katonai teendők mellett kezdett kibontakozni Rákóczi irodalmi tehetsége is. Ekkortájt írta Buzgó ének-ét és Alázatos imádság-át, majd 1704-ben latinul és franciául kibocsátotta, a külföld meggyőzése végett, a Recrudescunt című
kiáltványát („Megújulnak a dicsőséges magyar nemzet régi sebei.”),
melyben cáfolhatatlan, alapos indoklását adta a szabadságharc
szükségességének. (A törvényeket megszegő hatalommal szemben az ellenállás nem lázadás, hanem jog.
„Az Isteni Gondviselés elküldött engem puszta hazámba fegyverért,
szabadságért kiáltó szózatnak. Meghallotta ezt a kiáltást mindenki, a
szabadság neve megmozgatta a nemes szíveket, sereglettek és fegyvert
fogtak a szabadság visszanyerésére. De ez a szózat nem volt abban a
helyzetben, hogy a katonáknak zsoldot, ruhát, fegyvert és lovakat adjon.
A néptől kellett tehát kérnünk, hogy adni tudjunk neki. De ugyanez a
nép volt katona is, mégis adókkal kellett terhelni, kényszeríteni
kellett, hogy eleséget szállítson, ne hagyja abba a föld művelését, és
ugyanakkor elviselje a háború fáradalmait.”)
A gyulafehérvári országgyűlésen a
székely, magyar és szász rendek Erdély (utolsó) fejedelmévé választották
(beiktatására csak 1707-ben került sor Marosvásárhelyt), majd a lengyel
trónt is felajánlották neki; ezt azonban többször is szerényen
elutasította; mert „…sem célszerűnek, sem becsületemmel megegyezőnek nem
tartottam idegen ország koronájáért és önhasznomért hazám ügyét cserben
hagyni, kitévén azt a legnagyobb veszélynek, tudniillik a németek
jármának, hogy szabadságának még amaz árnyékát is elveszítse, amely
addig megmaradt.”
1705-ben tartotta Rákóczi a Gyömrői beszéd-ét
(„Nincs veszedelmesebb egy szabad nép kormányzásában, mint a
titkolózás, amely sok gyanúra és bizalmatlanságra ad lehetőséget…– Nem
kívánok birodalmat, nem kincset tűletek, s nem egyebet: az igaz, bátor
magyar szívet, hogy az magaméval összekapcsolván, veletek éljek és
haljak! – Megteszek minden tőlem telhetőt, ha a nemzetnek nyugalmat
szerezhetek vele. De ha ez nem sikerül, eljött az ideje annak, hogy
üdvünket inkább nagylelkű halálban keressük, mintsem hogy magunkra
vegyük a németek igáját. – Mert arra szövetkeztünk és esküdtünk, hogy
nem tesszük le a fegyvert, amíg a szabadságunkat vissza nem
szereztük.”), majd a szécsényi országgyűlésen vezérlő fejedelemmé
választották. Ekkor született A szegénylegény éneke (1706) és a Responsio-ja,
melyet a vallási békétlenség, főként a jezsuita túlkapások ellen írt.
(„Nem tűrhetők az országban olyanok, akik hazai kenyeret esznek, és az
ellenség parancsát követik!”)
Az egész háború csúcspontja az 1707-es ónodi országgyűlés, ahol megtörtént a Habsburg-ház trónfosztása („Eb ura fakó! József nékünk nem királyunk!”), ill. az általános adózás (köztereh) bevezetése.
Néhány képviselő ugyanitt durván megsértette becsületében, s a
közpénzek elsikkasztásával vádolta. Rákóczi könnyekkel küszködve, ám
önérzetesen válaszolt: „Édes nemzetem! Ezt érdemlettem tőled bujdosásim
után? Életemet, véremet, mindenemet éretted felszentöltem, feleségemet,
gyermekimet, szerencsémet megvetettem, sőt ami több, az édes eleim is a
virágzó előbbi szabadságodnak helyrehozásáért mindeneket kockára vetvén,
véröket, hitüket feláldozták. Nem tűröm, nem szenvedem, magammal
koporsómba viszem: mert te tudod, Istenem, hogy igaz szívű vagyok, és
privát javat nem kívánok! Ne szenvedd, édes hazám, rajtam ezt a
gyalázatot!” (Ezzel a többséget sikerült meggyőznie, s a renitenseket
helyben felkoncolták.) Ugyanakkor figyelmeztette az urakat is az
egyszerű nép őszintébb megbecsülésére: „Vigyázzunk nagyon, mert ahogyan
mi fellobbantottuk a tüzet az ellenség ellen, ugyanúgy ellenünk is
támadhat ugyanaz a tűz!”
A kuruc had hiányosan felszerelt,
képzetlen, alultáplált volt, s bizony önmagában a fogyatkozó lelkesedés
nem óvhatta meg mindig a vereségektől (pl. Nagyszombat, Trencsén stb.).
Ezért írta meg Rákóczi 1708-ban a Hadakozó embernek tanító scholája című traktátusát, és katonái előtt számos beszédet is
mondott (pl. a huszti gyűlésen s a kállói hadiszemlén). A sárospataki
országgyűlésen elhatározták a harc rendületlen folytatását, a megalkuvás
és a felemás béke elutasítását. A nehézségek viszont egyre szaporodtak;
sem a franciáktól, sem az oroszoktól (Nagy Péter cár),
sem a törököktől nem kaptak mást hitegetésen kívül, így esélyeik egyre
romlottak, s az 1710-es romhányvadkerti csatavesztés már a végső bukást
vetítette előre. Rákóczi ekkor írta meg Egy igaz magyarnak hazája dolgai felől való elmélkedése című
politikai művét, majd ismét Lengyelországba indult támogatást szerezni.
Azonban 1711-ben a teljhatalommal megbízott Károlyi Szatmárban békét
kötött a labancokkal, majd a majtényi síkon letette a fegyvert
(pontosabban a zászlókat), mert nem vállalta a további kilátástalan
véráldozatokat. (Áruló volt-e vagy reálpolitikus? – ebben ma is
megoszlanak a vélemények. Nem tisztem most ezt a vitát eldönteni. Csupán
megjegyzem, hogy 1849-ben kísértetiesen megismétlődött mindez Görgeivel
Világosnál.) Ezzel végetért a magyar história leghosszabb (8 esztendős)
szabadságharca. Csekély eredménnyel, hisz elmaradt a
jobbágyfelszabadítás, veszendőbe ment a belső megújulás s a gazdasági
fejlődés, azaz lényegében minden maradt a régiben. Megkezdődött a
kurucok életfogytig tartó keserű bujdosása.
Rákóczi 1713-ban Franciaországba ment, csatlakozott hozzá Zay Zsigmond s Mikes Kelemen, a
tehetséges íródeák, jóval később pedig Bercsényi is. Az általános
európai rendezésből (ez volt az 1714-es rastatti béke) hazánkat
egyszerűen kihagyták, mint azóta is annyiszor! 1715-ben, III. Károly
nyomására, a pozsonyi országgyűlés Rákóczit és a hűségesküt megtagadó
híveit hazaárulónak nyilvánította, fő- és jószágvesztésre ítélte. Párizs
is megalázta, felszínességével taszította a fejedelmet, ezért egy
vidéki kolostorba vonult vissza, ahol szinte szerzetesként élt, és
hozzákezdett a Confessio (Vallomások) latin nyelvű lejegyzéséhez. Ebben az 1716-19 közt készült 3 részes szubjektív vallásfilozófiai, önéletrajzi „versprózában” Szent Ágoston-i magasságokba szárnyalt. Az 1717-ben franciául írt Memoires-jaival (Emlékiratok)
együtt ez a barokk utáni, felvilágosodás előtti irodalmi munkásságának
vitathatatlan fő műve, a saját idealizmusának s egyben szabadságharcának
megkerülhetetlen, európai rangú tükörképe. Ilyen sorok találhatók
benne: „Ki a világ előtt fejedelem, a te színed előtt por és féreg
vagyok…– Mert ki lehet ellenem, ha te velem vagy, és ki lehet mellettem,
ha te elhagysz?”
1717-ben a szultán hívására kíséretével
egyetemben Törökországba utazott; előbb Gallipoliban, majd Drinápolyban,
Jeniköjben, végül 1720-ban Rodostóban telepedett meg. (Bercsényi
szójátéka szerint: „Rodostó – ostorod”.) A Porta is csak
ámítgatta, tapasztalatait, szolgálatait elfogadta, de még a maga és
társai megélhetését is alig biztosította. Nem sok reménysége, bizodalma
maradt: „… szinte már azt sem tudom, élek-e még, vagy csak azért vagyok a
világon, mert elfelejtettek eltemetni. Ugyanis az a szomorú
tapasztalatom, hogy a lelki és testi halálon kívül van politikai halál
is. Már semmi, de semmi nem köt ehhez a világhoz. Senki nem veszi
hasznomat, és amikor magam sem látom hasznát személyemnek, kétszeresen
szerencsétlen vagyok.” A zágoni Mikes szerint: „A bujdosásban is bujdosnunk kell.” Szekfű Gyula, a neves történész írta a számkivetett fejedelemről: „A
száműzetés keserűsége csak a földi vándorlás legvégén, a halál
kapujában vált meg tőle. Szomorúság volt osztályrésze, nagyobb
szomorúság, mint amit a sors egyéb száműzöttekre szokott kimérni. Nem
elég, hogy a hazától, a nemzet közösségétől elszakadt, utolsó
évtizedeiben a keresztény világ vigasztalását, a nyugati műveltség
áldását (??! – S. A.) is nélkülöznie kellett. Végtelen
egyedülvalóság feküdte meg lelkét embertelen súllyal, senkitől tanácsot,
senkitől útmutatást nem remélhetett. Mindent saját magából, saját
gondolat- és érzésvilágából kellett merítenie.”
1721-ben Meditáció-i sorozatát vetette papírra, majd 1725-ig befejezte állambölcseleti munkáit, közben szorgalmasan levelezett
sokakkal. Mindkét fiának sikerült megszöknie a bécsi fogságból, s
közülük György több hónapig nála vendégeskedett, de valójában fiaiban is
csalódott, akik nem örökölték sem képességeit, sem áldozatkészségét és
kitartását. 1732-ben elkészült II. Rákóczi Ferenc politikai és erkölcsi végrendelete,
melyben egyéb intelmei mellett leszögezte: „A fejedelmeknek törvényes
hatalmuk van, amelyet a nép szabad és egyhangú beleegyezése adott nekik
és tart fenn.” 1735. április 8-án, 59 éves korában halt meg a „szegénység édesura”. Szívét
a francia Grosbois-ba küldték kézirataival együtt, testét pedig
Rodostóban temették el, majd átvitték Konstantinápolyba (Szent Benoit
templom), Zrínyi Ilona hamvai mellé, végül 1906-ban nagy pompával
mindkettőjük földi maradványait a kassai Dómba szállították.
Rákóczi egész életével a Habsburg-birodalomtól különváló, önálló, független, központosított új Magyarország felépítésén fáradozott, mind diplomáciai és katonai, mind pedig gazdasági-társadalmi és kulturális téren. Tollal
és karddal harcolt a szabadságért, a nemzeti összefogásért és
egységért. Államférfi, hadvezér, művelődéspolitikus, diplomata, író,
társadalmi és vallási bölcselő volt egyszemélyben. Már kortársai is nagy tisztelettel övezték a „haza atyjának” karizmatikus egyéniségét, valóságos Rákóczi-kultuszt teremtve ezzel. Nála a személyes sors s a nemzeti ügy tökéletes összhangban volt; kizárólag
népe fölemelkedésével együtt akart boldogulni, s nemes küldetésének
bukása okozta önnön tragédiáját is. Mindvégig vallási toleranciára, a
felekezeti viszályok kiegyenlítésére törekedett, kerülte a zsarnokságot,
a fölösleges erőszakot; ha szükséges volt, büntetett ugyan, de kegyes
és igazságos volt, mértékletes és méltóságos. Mélységes hit, törhetetlen
hazafiság, vitézi morál, továbbá emberszeretet, hűség, bölcsesség,
kötelességtudás és önzetlenség jellemezte. Ugyanakkor elemző, önfeltáró,
vívódó és szenvedélyes alkat volt. Messze előre látta, hogy az egyes
társadalmi osztályok közti éles ellentéteket fel kell oldani, sőt azt
is, hogy a közép-európai (ha úgy tetszik: kárpát-medencei) népek csupán
együtt vihetik valamire, mert a gyűlölködés és marakodás csak a
pusztulásukhoz, elsöprésükhöz vezethet. (Bizony nem ártana megszívlelni
ezt azoknak a vaksi, hazug és barbár „demokratáknak” sem, akik azt
hiszik, hogy szabadok és boldogok lehetnek olyan áron, ha egy másik
nemzet torkát szorongatják, vagy életterét fondorlattal
összezsugorítják.)
A kuruc világnak Rákóczi volt az éltető magja,
fáradhatatlan motorja. Tüneményes alakja ő a magyar történelemnek.
Szabadságharca, hagyatéka feltüzelte, megtermékenyítette a lelkeket,
melyekből pompás mesék, mondák, dalok és művészeti alkotások fakadtak.
Diadalok öröme, kudarcok bánata, remény és lemondás árad belőlük, az
igaz ügyért küzdők iránti rajongó szeretet s a szabadságunkat eltipró
ellenség dühös megvetése tör föl századok óta. Riadó kürt és kesergő
tárogató dobban meg szívünkben, egy daliás kor gyönyöre és gyásza vibrál
idegszálainkon. Rákóczi fejedelem emléke állócsillagként tündököl a
Hadak Útján, örök világosságot és példát sugároz minden árva, szenvedő, sötétben botorkáló magyarnak. Csak fel kell emelni csüggedő fejünket, hogy szembenézzünk vele!
II. Rákóczi Ferenc
Ima a hazáért
Hozzád fordulunk a megpróbáltatásnak
e nehéz napjaiban, népeknek
és seregeknek Ura és Istene.
E nemzet küzd jogaiért és igazságáért,
s Hozzád emeli esdő tekintetét,
mert egyedül tőled várhatja
szabadulásának óráját.
Vitéz hőseink vére áztatja
Hazánk szent földjét,
s az özvegyek zokogásaiba
ártatlan gyermekek és szomorú anyák
könnyei vegyülnek.
E könnyek árja törjön föl az égre,
és ostromolja meg
irgalmasságodnak trónusát!
Ne hagyd elveszni azokat,
akik Benned bíznak,
s a meggyötört szívek sebére
öntsd könyörületed balzsamát!
Üdvözítő Istenember, Jézus,
ki egykor vérkönnyeket hullattál
a veszendő Jeruzsálem felett,
tekints kegyesen
a mi sanyargattatásunkra,
s oltalmazd ezt a szép hazát,
melyet első szent királyunk
Szűz Anyád, Mária, pártfogására bízott.
Boldogságos Szűz Anya, Mária,
ne feledkezzél meg a te népedről,
szegény Magyarországról,
melynek oltalmazója és pártfogója lettél!
És ti, szent királyaink,
akik a kereszt jelével
és a Boldogságos Szűz képével díszített
zászlóinkat erős karokkal
vezéreltétek győzelemre,
legyetek szószólóink Istennél,
hogy közbenjárástok a Mindenható
szívét könyörületre lágyítsa irántunk,
most és mindörökké.
Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése