Vajon mi az a „nemzeti baloldal”?

A magyar politikai baloldal egy részénél évtizedek óta ragályos politikai betegségként terjed annak szüntelen bizonygatása, hogy a baloldal tagjai tulajdonképpen a „nemzeti érdeket” képviselik. Adódhat a kérdés, miért hangsúlyozzák ezt annyira annak az MSZP-nek az egyes politikusai, amely párt az elmúlt húsz évből tizenkettőt töltött kormányon. Márpedig aki a kormányrudat tartja az – ideális esetben – a nemzeti érdeket képviseli, akár tart ebben a témában képviselője sajtótájékoztatót, akár nem. 

 

„Meg kell határoznunk viszonyunkat a nemzethez!” – tartják sokan a politikai baloldal legfőbb feladatának. Az MSZP jelenlegi második embere, Balogh András köztársasági elnök-jelöltként 2010 júniusában a Fidesz-KDNP frakcióülésén járt, amelyről az MSZP honlapja is tudósított. A beszámoló szerint az akkori, Gyurcsány Ferenc által kinevezett, thaiföldi nagykövet nem győzte hangsúlyozni az „össznemzeti érdeket”, a „közös nemzeti akaratot”, a „nemzetpolitika” fontosságát. A bemutatkozást követően Lázár János, a Fidesz frakcióvezetője elégedetten nyugtázta Balogh szereplését, szerinte az MSZP alkalmas államfőjelöltet állított. Remélhetőleg nem Balogh azon megállapítása győzte meg, amely szerint „formai kérdésnek tartja, hogy egy teljesen új alkotmány vagy a jelenleg hatályban lévő alaptörvény változtatásával érik el azt, hogy egy modern, demokratikus, hatékony Magyarország működjön.” Ma már tudjuk, hogy Balogh András politikai előrelátása ebben az esetben sem bizonyult helyénvalónak.

Szintén Balogh András nevéhez fűződik a legyen „az MSZP deklaráltan és vallottan nemzeti párt” újszerű gondolata. Mit is jelentene ez? „A nemzeti érdekeknek és szimbólumoknak a felvállalása, őszinte és tisztességes képviselete” – fogalmaz Balogh. Ez alapján az összes magyarországi párt nemzeti párt, nem beszélve arról, hogy mi másra szerveződne tulajdonképpen egy néppárt?

Balogh azonban nem áll egyedül az identifikációs önkeresésben: Mesterházy Attila, az MSZP jelenlegi pártelnöke a tavaszi kampányban egyenesen „nemzeti modernizációról” beszélt, mintha létezne olyan modernizáció vagy reform, amely nem nemzeti lenne. Adódik a kérdés: mégis, kinek a nyelvét beszéli az MSZP, kinek a nótáját fújja? A válasz elszomorító: a szocialisták egy része a Fidesz politikusainak csapdájába sétál bele napról napra a „nemzetizés” tematikájával, annak napirenden tartásával.

Az 1990-es években visszatérő téma volt az MSZMP-ből MSZP-vé átalakult posztkommunista politikai osztály legitimációs válsága a nemzeti kérdésekkel kapcsolatban. Egyszerű és a szavazatmaximalizálás szempontjából ésszerű stratégiának bizonyult az MSZP-vel szembeni politikai erőknek, hogy az antikommunista-kommunista törésvonal árnyékában a Moszkvába „bekötött” MSZMP után az MSZP-t is Magyarország árulójának tekintsék. Az e kommunikációs kerettől való MSZP-s félelem érthető volt, ez azonban az elmúlt években szorongássá alakult. Egy szorongó politikus pedig olyan, mint egy megszólalni nem képes politikus, azaz pályatévesztő.

Némileg lazított meghatározása szerint „a szorongás akkor jelent gondot, ha valamilyen homályos, sőt akár nem is létező, képzelt fenyegetés­re adott válasz, amely tartósan fennáll.” Nagyjából így viszonyul a nemzeti témákhoz az aktuális baloldal egy része is, holott e szorongás indokolatlan, hiszen az 1994-1998 és a 2002-2010 közötti modernizációs programok, illetve azok egyes elemei nem adnak erre okot. Az MSZP politikusainak jobban kellene ismerniük saját múltjukat annál, mint amit a Fidesz politikusai „írnak elő” nekik.

Az MSZP egyik győztes kampányát sem a nemzeti tematika „húzta be”. Sőt: a(z) (egykori és) potenciális választóik a fenti – vezető MSZP-s politikus részéről elhangzott – politikai krédót egyáltalán nem tartják fontosnak és aktuálisnak az MSZP szempontjából. Soha nem is tartották. A baloldal nem ebben „jó” – hogy miben azt nem tudjuk. A Fidesz nemzetkisajátító projektjének évtizedei alatt nem is lesz olyan párt, amelynek érdemes lenne Semjén Zsolt nemzetképével politikai harcra lépni.

A baloldal 2002-ben nem azért nyert, mert a jobboldalt túllicitálva nemcsak koronát, hanem a jogart is megúsztatta a Dunán. Négy évvel később az MSZP – a kötelező szónoki elemeken túl – egy szót nem ejtett arról, mi a nemzeti érdek, ugyanis egy választási program általában magától értetődően épp annak jegyében készül. Emellett időközben – 2004-ben –a magyar állampolgárok népszavazáson mondtak véleményt arról, hogy a kettős állampolgárság, a „nemzetegyesítés”, és nemzeti tematika aktuálpolitika általi elértéktelenítését mennyire támogatják.

Amennyiben az MSZP magára ölti a „nemzeti párt” fátylát, abban épp annyira ismernek magukra benne a baloldali és liberális polgárok, mint a jelenlegi egypárti alkotmányban a valamivel kevesebb mint tízmillió magyar állampolgár. Emellett csak lábjegyzet: ha körbenézünk az európai mainstream szociáldemokrata pártok között, találunk még egy pártot, amely a „nemzeti baloldal” problémájának megoldásában látja a megoldás lehetőségét? Vagy immáron Robert Fico lenne a példa, aki valóban „megkonstruálta” a nemzeti baloldal szlovák megfelelőjét? Aligha. A hazai open left párt a kölcsönös függőségek sokaságával „terhelt” Európában nem kellene, hogy bedőljön az 1990-es évek jobboldali kommunikációs toposzainak, akkor sem, ha a magyar történelem viszontagságokkal terhes is, akárcsak a többi nemzeté.

Trianon és a szocializmus kataklizmáinak reflexiója egy jelenkori szociáldemokrata identitását nem határozhatja meg politikai mindennapjai során – ennek terepe leginkább a kortárs művészet lehet –, ha mégis, úgy egyenes az út a parlamenti patkóban a magányos baloldalivá válás felé. Ami egyben egy (személyes) kudarc beismerésének mindennél nyilvánvalóbb jele lenne.